Talaj felett 10 centivel

9.Őrültek közt, őrült maradsz

Ott álltam a korláthoz láncolva és egy szó se jött ki a torkomon. Pár értelmetlen szó foszlány hagyta csak el a számat, de még magam se értettem, mintha nem is magyarul beszéltem volna, hanem egy számomra is értelmetlen nyelven. Próbáltam valami értelmeset is mondani:
-Most szabadultál? – bőgtem.
-Gondoltam, hogy nem fogsz nekem hinni.
Gondterhelten sóhajtott egyet, majd az egyik lábáról a másikra helyezte  a testsúlyát. Körbe nézett, mintha keresne valakit, majd pár percig a járólapot nézte, talán ott kereste a válaszokat, hogy miért egy őrült.
Eközben én a fogságban vergődtem, már ott tartottam, hogy bármit megteszek csak engedjen el. Bilincs kellemetlenül feszült a csuklómra, a kendőt pedig a fogaimmal próbáltam szétszakítani, de csak azt értem el, hogy fájjanak. A könnyeim elapadtak, már csak tehetetlenül és dühösen ráncigáltam a kezem.
Izzó szemekkel meredtem rá, mint egy veszett kutya, csak a szám nem habzott. Minél tovább meredtem rá, annál ismerősebb lett, mintha láttam volna már valahol. Csak nem tudom hol. Egy iskolába járnánk, nem. Túl idős középiskolásnak. Hiába törtem a fejem ebben az abszurd helyzetben, egyre jobban éreztem, hogy kezdek megőrülni.
-Figyelj! – szólt rám erélyesen, így a nagy gondolkodásból kizökkentett teljesen – fényes nappal nem bilincselhetlek magamhoz, túl feltűnő...
-Feltűnő! Chö.. – horkantottam – legalább elzárnának a magad fajtákhoz, őrült!
-Én a helyedben nem lennék ilyen vakmerő, ne felejtsd el, hogy nem én, hanem te vagy kiszolgáltatottabb helyzetben.
-Fenyegetsz? – nem tudom, honnan vettem ekkora bátorságot, teljesen igaza van, de már minden mindegy alapon legalább beszóltam neki.
-Kedves vagyok.. általában. Komolyan mennyire emlékeztetsz rá. – feszülten masszírozta meg a halántékát
-A szerelmed? – a kíváncsi énem, úgy bújt elő, mintha nem is ebben a lehetetlen szituációban lennék.
-Védője vagyok, mondtam már
-Persze, azért bilincseltél ide, és próbálsz elmondani olyan dolgokat, amit épeszű ember nem hiszel, de nekem mindenképpen el kell fogadnom – húztam fel a szemöldököm
-Nem lelkizésre vágyok, szóval csak hallgass meg, és ne tarts bolondnak
-Honnan ismerlek?
- Nem mindegy, látod ezért utálom az embereket. Mindent tudni akarnak, hogy ki, mi, miért, hol, hogyan..
-Jó-jó, fel ne sorold nekem az összes kérdőszót. Befogtam, hallgatlak, de mondjuk leszedhetnéd ezeket – ráztam meg a bilincset.
-El fogsz futni, nem kockáztatok.
-Nem fogok, ígérem – néztem rá bociszemekkel
-Az ígéreteid fabatkát se érnek!
-Ezen szívesen – mi a jó Isten történik?
Fájó fejemhez kaptam volna, de nem mozdult. Minden józan eszem elfelejtettem abba a pillanatban. Erősen megrántottam a kezem. Borzalmasan fájt: a fejem, a mellkasom és a végtagjaimat is elérte a kínzó érzés. Rángatóztam, mint egy fél bolond, a lábam rongy darabként csuklott össze ezzel megrántva a fogságban lévő csuklómat. Testemen végig száguldó érzés miatt egyszerre üvöltöttem és bőgtem.
Talán segítséget kértem, bármi is lehetett az, valaki eloldozta a kezem és a karjaiba vett. Szorosan magához ölelt, remélve, hogy tompítja a szenvedésem. Úgy bújtam az ismeretlen mellkashoz, mintha a bizalmasam lett volna.
Sírást tovább folytatva, nem törődve, hogy mennyi gusztustalan dolgot kenhettem a megmentőm felsőjére, minden fájdalmamat, ami most és a múltban ért próbáltam könnyekben kifejezni és elengedni örökre.
                                            ×××
Ha akarnám se tudnám megmondani mennyi idő telt el, amíg bőgtem. Csak azt vettem észre, hogy világosodik. Kezemmel a szemem megtörölve néztem körül, hogy hol vagyok.
-Végre felébredtél, úgy sajnálom. Nem akartam ilyen fájdalmat okozni neked, igazából nem is tudtam, hogy ilyen érzéssel jár együtt.
-Sajnálhatod is.
A hangomra felkapta a fejét a fiú, aki ne már, a karjaiban tartott. Szemébe értetlenség és meglepettség keveréke látszott.
-Mit sajnálhatok?
-Az előbb mondtad... Várjunk csak, az egy női hang volt.
Olyan hirtelen pattant fel, mintha égő parázsra ült volna. Egy bajom volt ezzel, hogy a föld elég kemény, hogy csak úgy ráessek.
-Pokolba, mi a fészkes fenét ugrálsz? – néztem rá dühösen, de ő, mintha semmi nem történt volna kezdett el kérdezgetni.
-Hallod őt? Mit mondott? Jól van? Most is beszél? – a felismerés futótűzként sodort végig rajtam.
-Tényleg igaz, amit hablatyoltál tegnap?
-Miért, mit hittél, hogy kamuzok?
-Helyedben én se hittem volna neki, nagyon ért hozzá, hogy az ember hülyének nézze őt miközben beszél.
- Ha te ezt most nem hallottad, én megyek a diliházba.
-Ő beszél hozzád – elég értelmetlen fejet vághattam – Cece, a lány, akiről beszéltem. A lelke, illetve ő kiválasztott téged.
-Muszáj lesz leülnöm.
Jobb híján leültem a földre. Az arcomat dörzsölve gondolkodtam, hogy egyáltalán kibírom ezt az egészet épp ésszel. Nem voltam biztos benne.
- Tudom, hogy irtó nehéz, én is sokáig dacoltam és makacskodtam. Ha nem történt volna meg a halálom, vagyis az első halálom, akkor még mindig ugyan ott tartanék, sehol.
- Miért én? – mielőtt ez az őrült, nem én, megszólalt volna csendre intettem
- Ha bármikor az eszemre hallgatok, szerinted meghaltam volna, és itt lennék? Mint úgy általában a szívemre hallgatok, s bár mint látod, érzed, hallod vagy tudom is én, meghaltam, de előrébb vagyok, mint valaha voltam ezelőtt.
-Szóval a szíved súgta, hogy engem válasz? Szívesen gúnyolódnék rajta, de mint látod, érzed, hallod vagy tudom is én, - húztam mosolyra szám – én is itt vagyok, szökötten, de boldogabb vagyok, mint valaha voltam ezelőtt.
-Úgy érzem, hogy jól döntöttem. – nevetett fel.
Olyan erővel töltődtem fel, mint ezelőtt tíz órányi alvás után se. Meglepetten pislogtam, karomat megrángatva, hát ha szét tudom tépni, de szomorúan tapasztaltam, hogy azért ennyire nem lettem feltöltve.
-Jól van őrült, szerencséd, hogy ez a csaj a fejembe, nagyon remélem ezt senki nem hallotta, jó fej. Eressz el, azt meséld el mi ez az egész.
-Joakim, és nem őrült. -próbált dühösen nézni, de csak a képébe röhögtem, feladta láttam rajta, a fejemben Cece nevetése visszhangzott – és mit fogok csinálni, ha elszöksz? Rohangálok utánad?
-Fogd meg a karját, vagy valahol őt. – utasított
Utána kaptam, és mint egy vezeték áramlott át rajtam valami különös rezgés. Joakim halványan elmosolyodott, majd bólintva elengedett a fogságból. Most az ígéretem megtartva ott maradtam, csak a csuklóm mozgattam át. Hálásan rápillantva, intettem, hogy menjünk valami nyugodtam helyre, mert a vásárlók lassanként el kezdtek szivárogni a bolt felé. Nekünk egy nyugodt hely kell, a többi ember nélkül.
Magam se tudom miért maradtam, de igazából egész jó bulinak tűnik, amúgy sincs hol aludnom vagy mit csinálnom.
-Hol kezdjem a mesét?
-Az elején.

Ilyen könnyű lenne minden? Mosoly, puszi-puszi. Jó lenne, majd meglátjuk hőseink, hogy tudnak együtt dolgozni, a dolgokra megoldást tálálni.
Izguljunk, hogy sikerüljön(hogy jó napjaim legyenek).
GAcat.

Ui.: mostantól azt a számot rakom felülre, ami insprirált írás közben.