Talaj felett 10 centivel

12. Mindenem oda adom

Én csak ülök, körülöttem filmként mozog minden és mindenki. Látom, ahogy mindenki harcol. Én meg csak zokogok és szép lassan elsüppedek az önsajnálatban. Fejem elborítja a szürke köd. Lepörög előttem az összes emlékem, jók és rosszak egyaránt. A baklövéseim, makacsságom, amiért nem vegyültem sokat a többiekkel. Az átsírt éjszakák, a kihagyott étkezések, a rengeteg tudás, amitől megfosztottam magam. Az emberek, akik vérkötelék nélkül is mellettem álltak. Viola, aki minden józansága ellenére segített.

Tekintetem rávezetem a mellettem fekvőre. Testét vér és sebek borítják. Te szentséges fűzfa és bokor! Felpattanok, hát hová tettem az összes józan eszem. Gondolatban fenéken billentem magam. Segítségre van szüksége. Összekaparom az összes tudásom, de semmi életmentő nem jut eszembe.

Várjunk, ha benne élek az azt jelenti hatással vagyok rá. Zseni vagy Cece, mint mindig.

Valami vicceset kaparj elő. Körülnézek, na jó nem egy harctérről fogok boldogságot szerezni. Elfordítom a fejem. Akkor csak nevessünk a világban, majd jön utána a vidámság.

Kissé erőltetve, de neki kezdek. Közben Violát szuggerálom, de van, hogy a körülményeid nem tudnak segíteni, így magadban kell keresned a megoldást. Ebben az esetben talán Violát is ide sorolhatnám, hisz mégis csak benne élek, de tekintve a helyzetét, nem sokat várhatok egy cafatokban hánykolódó embertől. Pedig én se voltam már más, sőt annak is egész kevés, lélekként nem sok befolyásom van a körülményeimre.

Jobb ötlet híján a nevetést próbáltam segítségül hívni, hátha mellettem áll és segít, de volt nekem valaha bármi a cinizmuson és szarkazmuson kívül? Oké, ez költői kérdés volt.

Koncentrálj az ég áldjon meg, Cece! Letérdeltem a lelkem hordozója mellé és feltettem mindent egy lapra.

- Viola, tudom, aligha hallasz, mégis azt kérem, figyelj. Nekem akkor segítségre volt szükségem és te segítettél. Azonban nem akartam, hogy ilyen árat fizess érte, nem ér ennyit. Elpocsékoltam sok évet, többet, mint egy ember vagy is akárki megérdemelne. Nem futok és szabadkozok. Talán nekem akkor ott ez volt megírva, nem egy nemzet, nem a családom, nem is szerelmem, hanem a te megmentésed. Nem nevezhetlek barátnak, sajnos nem ismerjük olyan jól egymást – keserűen felnevettem, nesze neked poén – Ha egy marék, sőt ha egy porszemnyi erőm is maradt, azzal a te életed menteném. Nem kérek érte semmi nagyot, csak kérlek, menj vissza a szüleidhez és mond el a problémáid, oldjátok meg. Mindent meg lehet, ha eléggé akarod.

Nagy levegőt vettem, túl vagyok a halálon, most mégis egy parányi félelem kúszik fel a gyomromon, majd a torkomat megragadva fojtogat. Újabb levegővétel. Készen állok. Megcsókoltam a kezét, némán búcsút vettem.

- Szerelmem, Joakim! Mindennél jobban szeretlek. - Ekkor Levente odakapta a fejét, ő hallotta. Sokkosan, de azonnal ordítva próbálta tudtára adni Joakimnek mire készülök, de már késő volt. - Mindent feladok, vidd az életem, a képességeim és a lelkem. Szívd vissza pokol tüze, ami a tied, mentsd meg ezt az embert kegyetlen embereid markának szorításából.

A tudatom, mint mázsás súly alól próbálna felkelni, csak lassan tisztul. Az emlékek azonban, őrült módjára sokkolnak mindennel, ami az elmúlt pár órában átéltem. Ez mind velem történt volna? Olyan volt, mint egy fantasy film, csak pocsék szereplőkkel. Ezen elnevetgéltem volna egy darabig, de ekkor Anyám ugrott mellém.

- Jól vagy kicsim?

- Egy alternatív univerzumban ébredtem, mit csináltál az én mindig veszekedős Anyámmal?