Talaj felett 10 centivel

7. Elvesztem a pillanatban

        --Cece lelkének szemszöge--
Ugyan az a fura érzés vett körül, és éreztem az üresedést.
-NEM AKAROK MEGHALNI, NEM HOZTAM SEMMIT RENDBE. MUSZÁJ LÁTNOM AZ OTTHONOM, A BARÁTAIM, A CSALÁDOM... JOAKIMET. – kiabáltam, nem tudom miért, hisz semmi változást nem éreztem. Csak végtelen sötétséget, majd a rikító fehérséget.
                 --Viola szemszöge--
Lassan sétálok haza, nem sietek, miért is sietnék? Felesleges lenne, otthon csak Anyáék kiabálását hallgatnám. Lehet nem is megyek vissza. Megtorpantam.
-Zseni vagyok - gondoltam, majd homlokon csaptam magam - hogy ez előbb nem jutott eszembe.
Megfordultam hátra se néztem, csak elindultam a vonathoz, ha szerencsém van elérem az 1 órás szerelvényt. Szinte rohantam, sose éreztem magam még ilyen szabadnak. A széthúzott pulcsim lebegett utánam, hajamat kibontottam futás közben a haj gumit, pedig a zsebembe süllyesztettem.
Lehet gyávának tűnők, de már végtelenül unom, hogy a szüleim ordítoznak, majd azt várják valamelyikük pártjára álljak. Én meg gyorsan surranok a konyha a fürdő és a mosdó között, ne is kelljen látnom őket.
Ekkor odaértem a pénztárhoz, a táskámból elő kotortam a vonatjegyre való pénzt, és már ott se voltam. Siettem a vonathoz, a szabad életemhez. Fellépdeltem a lépcsőn, nem mentem az első vagonon tovább, hála istennek kevesen voltak.
Egy nő valószínűleg a fiával, egy idős néni, két iskola társam, mellettük az egyik tanársegéd ült. A süsüm a fejemre raktam, de a mellettük lévő ülésre ültem, hogy ne kérdő jelezzék meg az itt létem az idegenek, de ők se ismerjenek fel. A fülesemet kerestem, amikor nagy hévvel egy fiú, és egy lány csörtettet fel a vonatra. Körül néztek majd helyet foglaltak. A lány elkezdett beszélni, viszont nem értettem tisztán, nem mintha nagyon izgatott volna, de azért fél szememmel rájuk láttam, a fiú felállt a helyéről, és elindult a mozdony vezető kabinja felé, viszont felénél csak úgy eltűnt a semmibe. Ezt a lány nem vehette észre, mivel tovább beszélt az ablak felé fordulva. Viszont ahogy fiú ülése felé fordult, elég meglepett képet vágott, majd körül nézett. Gyorsan felállt az ülésről és elment a hátra fele.
A következő, amit éreztem, hogy fejbe vágtak.
                       ------------
-Á~
- Kisasszony, jól van? – hajolt az arcomba egy rendőr.
- Miért ne lennék?
- Fejbe vágták. Bár lehet így járt jól, akár meg is ölhették volna.
Fejbe vágott a felismerés, hogy a legutóbbi emlékem az volt, hogy erősen neki vágtak valamit fejemnek. Aztán eljutott haj alá a mondat második része. Megöltek volna, ezt akár vehettem volna figyelmeztető jelnek, hogy menjek haza, de helyette felpattantam. Csak senki nem tájékozatott azzal, hogy ha fejbe vágnak utána szédüléssel jár, így visszarogytam az ülésre.
-Kérem, maradjon inkább ülve, amíg a szülei meg nem érkeznek.
- Tudják, hogy itt vagyok – erre bólintott a harmincas évei elején járó ember – az nem lehet, gyorsan el kell tűnőm, nem akarom őket látni.
Itt, mint valami öt éves elkezdtem sírni. Szegény ember, nem tudott mit kezdeni, hogy egy 17 éves tini sír, csak mert értesített a szüleit.
-Nem akarom, nem akarom, nem akarom... – ismételgettem, újra megpróbáltam felkelni, de most a férfi fogott le
-Kérem, egy ápolót!
-Utálom, utálom – egyre hangosabban sírtam, a könnyeimtől már nem láttam, de éreztem, hogy valaki lefogja a karom.
-Nyugodj meg kérlek – hallottam egy női hangot – ne kalimpálj már, aúú – valahol megrúghattam, ilyenkor tudatosult benne, hogy milyen gyerekesen viselkedek.
-Na végre, hogy abba hagytad. Illik egy fiatal hölgytől, hogy így viselkedjen?
Egy zsebkendőt adott a kezembe, megtöröltem a szemem, és máris láttam valamit. Egy fiatal ápolónő ült le mellém. Kedvesen rám mosolygott.
-Elakarod mesélni, hogy miért nem szeretnéd, ha a szüleid értesítsük?
-Csak... nem akarom.
-Akkor kezdjünk egy könnyebb kérdéssel. Hány éves vagy?
-19 – hazudtam.
-Rendben. Mondjuk, hogy elhiszem. Hová mész a vonattal?
-Ahová visz.
-Akkor, ha jól tudom ez a budapesti járat, de javíts ki ha tévednék.
-Mikor indul újra a vonat?
-Egy ideig nem fog.
-Miért? Siet.. vagyis gondolom mindenki sietne az úticélja felé.
-Nem lehet, történt valami, ami miatt marasztalnia kell a rendőrségnek.
-Mondja már. Nem vagyok már gyerek – felhúzta a szemöldökét – 18 éves vagyok már
-Mintha előbb 19- et mondtál volna.
-Látja, elmúltam már 18. – vigyorogtam, engem nem lehet kibillenteni egy könnyen
-Argh, nem hinném, hogy az Ön állapotában és helyzetében tudnia kellene, de megöltek egy fiatal párt.
Az álam a padlón koppant. Vajon az a pár volt?
-Én, én... – muszáj összekaparnom magam – mit tehetnék?
-Mond el, miért voltál ezen a vonaton. Őszintén.
-Ha elmondom, megígéri, hogy nem visznek nevelő szülőhöz és nem ítél el?
-Meglátjuk.
-Ígérje meg, vagy nem mondom el. – karba tettem a kezem
-Jó-jó. Megadom magam. – egy győztes mosolyra húztam a szám
-Elakartam szökni. Meguntam, hogy a szüleim folyton veszekednek és nekem választani kell, hogy kinek volt igaza. Ez még nem lenne elég, akit választok az elégedetten visszamegy és csinálja a dolgát, viszont ott marad a vesztes fél. Elkezd ordibálni, vádaskodni, ezután jön a megtorlás. Például nem főznek, mosnak, tanulásom zavarják, lekapcsolják az áramot a szobámban, nem takarítanak, és ezeket hiába csinálnám meg  azt próbáljak megakadályozni, azt hiszem tőlük tanultam a gyerekes viselkedést. Szerencsére eddig egyikük se vert meg, mert az utóbbi időbe tartózkodtam, úgy hogy igyekeztem nem az útjukba kerülni. 
-Az elválásban nem gondolkodnak?
-Nem merült fel. Elenged? Elmondtam, amit kért.
-Nem lehet. Kiskorú vagy. A szüleid lassan ideérnek, esetleg beszélhetek velük.
-Ahogy akarja, de mondtam már nagykorú vagyok.
-Én meg varázsló – felemelte a szemöldökét – értjük egymást? Gyere lassan kelj fel, a bejárathoz sétálunk, a szüleid majd onnan haza visznek .
-Előtte még elmennék mosdóba, már pisilnem kell.
-Bent van, odamenjél inkább.
Rámosolyogtam. Gyorsabban megszabadulok tőle, mint gondoltam. Együtt sétáltunk, viszont a mosdó felé lekanyarodtam, az ápoló meg tovább ment a bejárathoz, hogy a szüleimet várja.
-Pár perc. Odamegyek majd az ajtóhoz.
-Várunk.
Elsiettem a wc irányába, de pár lépés után visszanéztem, hogy ott van még az ápoló, de csak pár ember volt, egyik se ő. Visszasiettem, már-már futottam. Felszálltam az egyik vonatra, ami pont akkor indult. A kapucnit a fejemre raktam, a legelső vagonba foglaltam megint helyet. Szerencsémre senki nem volt ott.
Kinéztem az ablakon láttam, ahogy az ápolónő meg a szüleim a vonatok felé futnak. Leültem a földre, hogy véletlen se lássanak meg. Ekkor a mozdony elindult, vissza se néztem. Csak egy jobb életet akartam, összekuporodtam a földön. A könnyeim folyni kezdtek, de nem foglalkoztam velük, még le se töröltem őket. A térdemre hajtva a fejem, gondolkodtam, hogy mi lesz ezután velem. Elvesztem abban a pillanatban.

Remélem tetszett a rész, és élvezted az olvasását!
G.Yna voltam.