Talaj felett 10 centivel

10. A tettek miértje

-Hol kezdjem a mesét?
-Az elején.
Egy mosolyt villantottam rá, de ő csak lefagyva meredt rám. Meglengettem előtte a kezem. Megrázta a fejét, és visszamosolygott, de volt a szemébe valami, amit nem tudtam hová tenni.
-Ne haragudj rá, csak hagyj neki időt.
-De mire? – tettem fel a kérdést, de választ nem kaptam senkitől.
-Vele beszélgetsz?
- Mesélj inkább – ha nekem nem kell firtatnom az ő hezitálását akkor, én meg titokban tartom a mi beszélgetésünket
-A mese egyszerű, vagyis bonyolult, de neked elég annyit tudnod, hogy Cece anyjához igyekszünk egy nyakláncért.
-Ennyi hűhó egy ékszerért? Bármelyik boltba vehetnénk egyet.
-Ez különleges számára, családi ereklye.
-Hát engem bottal kéne kergetni, hogy a családomhoz kapcsolódó dologért bumlizzam át a félvilágot.
-Kérlek érintsd meg őt! – az ujjammal hozzá értem a karjához, kissé zsibbadt a karom, de tűrtem.
-Engedj el.
-Sikerült mindent elmondania?
-Mondom engedj el! – karomat lesöpörve magáról, elviharzott egy árva szó nélkül.
Elképedve meredtem rá, majd egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Próbáltam felfogni, de hiába, nem láttam őt.
-Joakim! Hej! Hol vagy? – kétségbeesve forgolódtam, majd Cecét próbáltam szólongatni, de senki nem felelt. Utolsó két ember is eltűnt az életemből pár pillanat alatt, akiket megkedveltem és kissé már meg is bíztam bennük. Térdre borultam, tovább szólongattam őket, már a kiborulás határán voltam amikor megszólalt.
-Viola, Viola! Sajnálom, itt vagyok, ne sírj kérlek – szólalt meg Cece.
Egy kéz érintette meg a vállam, ijedten kaptam fel a fejem. Egy lány állt előttem, hátrébb kúsztam rémülten próbáltam valamit keresni, amivel megvédhetem magamat.
-Várj-várj, én vagyok Cece! – kapott a karom után
-De te bennem, te nem tudsz, de hát azt mondta – próbáltam összerakni a képet.
-Csak te látsz, ha én akarom. Más nem, mert benned élek.
-Rémisztő, én már kezdek kiborulni, sok ez nekem már
-Elhiszem, de csak rád számíthatok – nézett rám könyörgően
-Nem tudnánk valahol rendesen aludni, sokat segítene
-Nekem nincs pénzem.
-Nálam sincs sok, nem ide készültem.
-Nem indulhatnánk el most a nyakláncért? –  sóhajtottam egyet
-Egy jegyre van pénzem, hová megyünk?
- A budapesti fegyházba.
-Vissza? – nagyon rémült tekintettel nézhettem, mert kedvesen rám mosolygott, de bólintott. – Ha nincs más választásom, segítek.
Elindultunk vissza az állomásra. Ketten lépkedtünk, de szótlanul, nem akartam teljesen bolondnak kinézni. Úgy érzem ezt Cece is megértette, mivel ő sem szólt egy árva szót se.
Közeledve az állomáshoz sietősebbre vettem a lépteim, majd az előtéren átvágva a jegy árushoz vezető rövidke sorba beállva, vártam türelmesen. Pánik és a fáradtság úgy tört rám, mint éhes oroszlán az ebédjére. Így azt tettem, amit ilyenkor mindig. Fülhallgatót vettem elő, majd az egyik fülembe bedugva zenét hallgattam, hogy a stresszt, ami sötét felhőként követ, kicsit elűzzem.
Keresgéltem egy sort a zenéim között, majd a Jay Park és Yuna közös számára esett a választásom. A jól ismert szám elindult, amitől a nyugalom egy pillanat alatt elárasztott. Halkan dúdoltam a dallamot, a lábammal ütöttem az ütemet. Csukott szemmel élveztem a zene minden pillanatát.
 Gyorsan haladt a sor, már csak azt vettem észre, hogy én következek. Kértem egy diák jegyet Budapestre. Most bezzeg nagyon kapkodott, nyomta is a kezembe a papír darabot, és hessegetett el. Még van húsz percem. A kijelző táblát ott hagyva indultam el oda ahonnan majd indul a vonat.
Kellemes volt az utazás, még aludni is tudtam egy keveset. Bár féltem, hogy összetalálkozhatok ismerőssel Pesten, még se voltam olyan feszült. Ellenben Cecével, végig a lábával dobolt az út során. Próbáltam oldani a feszültségét, de nem olyan könnyű egy tömött vonaton utazva egy bennem élő lelket megnyugtatni, főleg anélkül, hogy diliházba dobtak volna.
Gyalog folytatottuk  az utunkat tovább közös megegyezés alapján. Mielőtt elindultunk volna egy gyors térkép nézést megejtettem,mivel egyikünk se tudta, hogy merre tovább, az utolsó pár százalékot arra használtam fel, hogy kikeressem milyen utcaneveket keressünk. Felfirkantottam egy blokk hátára a hat nevet, és indultunk is, hogy ne sötétedjen be nagyon. Világosban csak könnyebb bóklászni. Hiába ismertem ezt a várost, fegyház felé még nem jártam, érthető okokból.
Már vagy fél órája is sétálhattunk csendben, amikor jobb megoldást nem találva fülemhez emeltem a telefont.
-Csak így tudunk értelmesen beszélni.
-Gondolom kíváncsi vagy.
-Már hogy a pokolban nem lennék az, bár tény, hogy semmi célom nem volt mielőtt jötettek, azért örülnék, ha nem féligazságokat mondanál. Értesd meg, nekem nincs senkim, vagyis van, de – egy pillanatra haboztam – hagyjuk is inkább. Lényeg, hogy nincs szükségem még több megbízhatatlan emberre magam köré.
-Bár ne érteném! – vett egy nagy levegőt – Tudod a képességem elég gyorsan kiderült, mivel a lebegést nem lehet nagyon titkolni. A szüleim nem voltak egy mintaszülő típusok, és a pénz is kellett, dolgozni meg luxus, így én lettem a „munkájuk”. Eladtak az orvosoknak, az újságíróknak, a kutatóknak és főleg a rajtam csámcsogó embereknek. Rengeteg tesztet hajtottak végre rajtam, de változást nem mutatott semelyik, így a pénz elapadt, a szüleim idegesebbek lettek. Maguk folytatták, de nem volt olyan könnyű, mint ahogy elképzelték. Egy újabb sikertelen vizsgálat után irtózatosan bedühödtek elkezdtek v... – elcsuklott a hangja, hogy lehet ilyen elcseszett ez a világ -, utána bedugtak abba a kastélyba, amit akkor úgy gyűlöltem, most visszasírom, a képességemmel együtt. Ezért küzdök.
-Miért olyan fontos? – nyögtem ki a legbugyutább kérdést, de tudom a szánakozás a legrosszabb, amit most tehetnék, én is mindig utáltam.
-Mert szerelmes vagyok. Joakimbe.
-Mi köze egymáshoz ennek a kettőnek?
-A fekete ruhás alakok, azaz most már én is védők. A különlegesek védői. Nem mi választunk kit védünk, ha nem valaki más, valami hatalmasabb.
-Viszont ha te is az vagy, neked is védened kell, nem lehettek együtt.
-És az se utolsó, hogy testet is kapjak.
-Hát nem. Köszönöm, hogy elmondtad nekem, sokat jelentett.
-Te miért szöktél el?
-Talán a szüleim miatt, de már nem igazán tudom. Én szeretem őket, vagyis nem volt mindig rossz velük a kapcsolatom és boldogan éltek egymással, szép gyerekkorom volt, úgy 12 éves koromban romlott el minden.
 Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Egy nyaralásra indultunk, már majdnem a szállásnál voltunk, amikor Anyának hirtelen beugrott, hogy otthon hagytuk a születésnapi tortám. Apa dolga lett volna szerinte, Apa meg az ellenkezőt állította. Csak egy apróság volt, hisz nem olyan nehéz pár szelet süteményt beszerezni, mégis megindított egy borzalmasan nagy lavinát, ami mai napig tart.
 
-Én is köszönöm, hogy ezt megosztottad velem.
Egymásra mosolyogtunk, tudtuk ennél többet nem is tehettünk a másik lelkiállapotijáéért, a kibeszélés mindent vitt.
-Nézd ideértünk.
Megálltunk egy hatalmas épület előtt. Kemény menet lesz.

Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem tetszett, és örömödet lelted az olvasásában!
Szurkoljunk nekik, hogy minden jól menjen, hisz rengeteg buktató ütheti még fel a fejét, de hőseink keményen küzdenek.

Ui.: a fenti számot hallgattam közben, ütős szám ;)