Lány az esőben

36. fejezet - A kórház

Lia rohant, ahogy csak tudott. Az autót elvitte Patrik, így busszal, és metróval közelítette meg a kórházat, ami egy órájába került. Valahogy eszébe sem jutott, hogy mehetne taxival is, alig tudott gondolkodni, mert mint egy zombi rohant, sírással küszködve, ráadásul az eső is esni kezdett, ernyőt nem is vitt magával, így amíg beért az egészségügyi intézménybe, át is ázott a hirtelen magára kapott kabátja. Az emeletre érve azt sem tudta, kit keressen, ezért ismét Hunor számát hívta. A sokadik csörgésnél meg is hallotta Hunor telefonjának csengőhangját, s amikor egy ismeretlen jól öltözött szőke férfi kivette a nadrágja zsebéből a megszólalt készüléket, már el is indult felé.

– Hogy van Hunor? – kérdezte tőle azonnal, szinte letámadva őt. – Lia vagyok – tette hozzá, miközben a férfi szeme felcsillant a tudattól, hogy végre megérkezett.

– Nincs jól – válaszolta –, de örülök, hogy itt vagy.

– Mi történt tulajdonképpen? – faggatta idegesen Lia a zakója alatt inget és nyakkendőt viselő férfit.

– Hunor egy ismerőse vagyok, Krisztiánnak hívnak – mondta, és már nyújtotta is a kezét a bemutatkozáshoz. – Találkozót beszéltünk meg, de nem jött, így felmentem hozzá, mert fontos lett volna, hogy összefussunk – mesélte a férfi az események hatása alatt –, majd kopogtam, csengettem, de nem nyitott ajtót, közben rájöttem, hogy az ajtó nyitva van, így bementem és ott találtam rá, egyedül. Nem volt magánál, semmi életjelt nem adott, ezért hívtam a mentők telefonszámát. Ennyit tudok elmondani.

– És én, hogy jutottam eszedbe? Miért engem hívtál? – faggatta Lia, válaszra várva, mert nem értette az egészet.

– Nem is tudom... Ahogy vártam a mentőt, megláttam a telefonját és nézegettem, találok-e benne valami hozzátartozót, de nem volt senki, akit be tudtam volna azonosítani, majd az el nem küldött üzenetekben találtam egyet, ami neked volt címezve, és arra gondoltam, a szöveg alapján, hogy te közel állhatsz hozzá, vagy legalábbis segítesz értesíteni valakit.

– Ide adod a telefont? – kérdezte Lia.

– Persze – válaszolta a férfi, és már nyújtotta is Liának a készüléket, aki remegő kézzel nyitotta meg az üzenetet, majd mikor olvasta, folyni kezdtek a könnyei. Tudta, hogy ezt, soha nem küldte volna el neki Hunor. Túl őszinte volt, és ő soha nem adta volna ki magát ennyire senkinek. Még neki sem. Azt, amit igazán érzett, azt mindig is belül tartotta, a lelke fogságában, de pont ezért szerette Lia, mert tudta, hogy mi van benne, ott legbelül, elrejtve, s ezt rajta kívül egyedül, talán csak Szemi tudta. – Be lehet menni hozzá? – kérdezte, a szemeit törölgetve.

– Nem. Azt mondták szólnak. Megint újra kellett éleszteni. Még nem jöttek ki azóta a kórteremből.

Liát az ájulás kerülgette attól, amit hallott. Nem gondolta, hogy ennyire súlyos.

– De ugye nem fog meghalni? – kérdezte kétségbeesett suttogással.

– Nem tudom. Remélem – válaszolta a férfi, szintén letörten. – Szülei vannak? Értesíteni kellene őket, de nem találtam telefonszámot.

Lia erre végig pörgette Hunor telefonján a névjegyzéket, de nem volt benne az anyja, vagy legalábbis nem tudta, Hunor, hogy mentette el, valószínűleg valami titkos azonosítási módszerrel, ez szokása volt, de hirtelen eszébe jutott, hogy neki is meg van Laura száma, így elővette a telefonját, és meg is találta, szerencsére, ezt sem törölte még ki.

– Mit mondjak neki? – kérdezte tanácstalanul a férfit.

– Nem tudom. Talán elég annyi, hogy a fia a kórházban van, és jöjjön ide – felelte a férfi.