Újra élt történet

Örökké

Amanda szemszöge:
Luis, nem csak fizikai sebeket ejtett rajtam akkor amikor elütött. Utána elég sok lelki sebet is szereztEm miatta. Jó ideig együtt éltem vele. Marinette és Adrien esküvője után nem sokkal költöztem össze vele. Ő azt, vitte, hogy ez azt jelenti, hogy együtt vagyunk. A szüleinek is úgy mutatott be, hogy a barátnője vagyok. Ezen én kiakadtam és visszaszöktem Párizsba. Senkinek sem mondtam el, hogy hol vagyok pontosan. Anyuék csak annyit tudtak, hogy külföldön vagyok. Egy dologgal viszont nem számoltam, még pedig azzal, hogy összefuthatok Leoval. Ő nem ismert meg, de én a smaragdzöld szemét, gyönyörű barna haját és sármos arcát bárhol felismerném. Na igen ez Amanda Dupain, aki soha se feledte el Leo Agrestet. Na mindegy is térjünk vissza Luisra. Egy egoista, lassú felfogású, egyéb jelzővel is lehetne illetni, mert az együtt lakás alatt elég jól megismertem. Egy elviselhetetlen alak, de ki kellett bírnom, mert a szüleim azt akarták, hogy jóba legyek a „megmentőmmel”, ami vicces hisz ő ütött el. De mindegy is, a java csak most jön. Ki akarja sajátítani a gyerekeket. Őket akarja, Annabellát és Andreas-t. Viszont, egy aprócska baj van, jogosan akarja őket elvinni. Hiszen ő volt s gyámjuk amíg befejeztem az iskolát. Anyuékra akartam bízni őket addig, de sajnos ők addigra elköltöztek öt évre Argentínába. Így csak Luis tudott segíteni. Miután elvégeztem a sulit elköltöztem a gyerekekkel. Nem mentem el az országból, de Madridtól távolabb költöztünk. Egy Málaga nevezett város lett az otthonunk. Ott esküvő szervező lettem és nyitottam egy kis szervezői irodát. Egy két évig nyugodtan éltünk ott majd Luis újra belépett az életünkbe, az aszisztensem lett. Akkor is már a gyerekeket követelte, de én nem adtam őket neki. Aztán Marinette felhívott és meghívott minket Párizsba, most meg itt vagyunk náluk. Egész jól érzem itt magam, de nem maradhatok itt.
- Amanda, jössz velünk várost nézni?- esek ki a gondolataim közül. Marinette kérdezte meg.
- Persze, megyek- válaszolok neki gyorsan.
- Akkor siess, mert mindjárt indulunk- kiabál vissza.
- Öt perc- kiabálok én is neki. Öt perc múlva tényleg kész is voltam. Elindultunk és körbe jártuk a várost. Utóljára hagytuk az Eiffel-tornyot. Gyönyörű volt és a gyerekek is élvezték. Ekkor valaki megszólalt mögöttem.
-¿Me das lo que te pedí?  (Odaadod végre, amit kértem?)
- ¡No! (Nem!)
-Entonces, ¡listo! (Akkor, véged!)- mondja teljes nyugodtsággal.
-Eso es lo que quieres decir? (Ezt, hogy érted?)
- Mira lo que tengo. (Nézd mim van.)- tart fel egy pisztolyt, majd a fejem vonalba emeli.
- ¡No puedes hacer esto! (Ezt, nem teheted!)- meghúzza a ravaszt, én lecsukom a szemem, de a golyó nem ér a céljába, valaki elém ugrott. Kinyitom a szemem és Leo a lábam előtt fekszik, Luis meg már sehol sincs.
- Leo, ezt miért kellett?- kérdezem a könnyeimmel küszködve.
- Nem bírtam volna tükörbe nézni, ha hagyom, hogy lelőjjön- mondja ki nagy nehezen ezt az egy mondatot.
- De nem kellett volna elém ugranod! Végre megismertek téged- nézek Annabellára és Andreas-ra- erre, te meg elveszed azt a töltényt ami az enyém lett volna, azt amit én kaptam volna.
- Miért, olyan fontos, hogy megismertek?- kérdezi alig hallhatóan.
- Porque te quiero! (Mert szeretlek!)
-Yo también soy tú. Amanda Dupain te amó, te amo y te amaré por siempre.  (Én is téged. Amanda Dupain szerettelek, szeretlek és szerezni foglak mind örökké.)
- Y no estás sin ellos. (És te vagy az aki nélkül ők nem lennének.)- mondom ki végre azt amit szeretem volna évek óta közölni az egész világgal.
- Te quiero a ti! (Szeretlek titeket!)- fogja meg a kezem. Rászorítok a ujjaira. Így ülünk percekig, mikor sziréna szót hallok.
- Még bírd ki- suttogom oda neki. Mosolyra húzza a száját, majd rám néz és nem szorítja tovább a kszemébee- suttogok magam elé az egyetlen szót, ami eszbe jutt- Leo, ne!!!- kezdem el zokogni.
- Anya, nyugodj meg- lép mellém Andreas-ra.
- Ő az apátok- nézek könnyes szemmel a fiam szemébe.
- Mi?- néz rám elnyílt szájjal. Erre újra előtör belőlem a sírás.
- Az apátok, meghalt- mondom ki nagy nehezen azt, amit soha nem könnyű...........

......Vége......