Hajnali lótusz (Befejezett)

🌸Első🌸

- Hozd már az italt te kis söpredék! Ne kelljen mégegyszer szólnom!!! - ordította idegesen Akihito mire a kissé piszkos, vékony test jobban megrándult és sietve hozta az italt, amit gyorsan le is tett majd bocsánatkérően meghajolt gazdája előtt.
- Sajnálom, uram!
- Hol késtél ennyi ideig?
- Sajnálom uram, de ön az új kocsmából kérte a szakét és az a kocsma a város másik végén van... - mielőtt befejezhette volna egy erős csapást érzett a hátán, majd mégegyet és mégegyet.
- Ne feleselj velem, megértetted?
- Akihito!!! - hallatszott az ajtóból. Egy idősebb, a másikra nagyon hasonlító férfi állt ott. Aggódva lépett a földön fekvőhöz és felsegítette.
- Köszönjük, Takamo. Elmehetsz. - mondta mire az említett személy hálásan leborult majd gyorsan elment.
- Bátyám! Mit művelsz?
- Mit ártott neked ez a szegény árva?
- Ha azt akarom, hogy tiszteljen, akkor félnie kell tőlem. Vagy te már nem követed apánk elveit?
- Akihito, tisztelem és szeretem atyànkat, de elvei sosem voltak valami hasznosak. Én inkább tiszteletben tartom anyánk emlékét. - ki oly bölcsen beszélt az imènt, úgy hívják Akita. A Haruto klán legidősebb sarja. Aki pedig olyan makacsul vélekedett az elvekről nem más mint a klán másodszülöttje, Akihito. A fő témájuk pedig az árva Takamo volt, akit még a fiúk anyja vett a cselédek közé miutan rátalált az utcán. Ám miután az úrnő meghalt már senki sem kelt a védelmére, sőt aki csak tehette megalázta vagy csúfolta. Különösen a fiatalabb úrfi lelte kedvét a fiatal fiú kínzásában. A legkeményebb feladatokat bízta rá és olykor csak szórakozásból ráfogott valami bűnt, amit el se követett.
Este minden cseléd és szolga haza ment a saját kis otthonába és ebből Takamo sem volt kivétel. A fizetségül kapott rizst erősen magàhoz szorítva indult haza mikor hirtelen lódobogás ütötte meg a fülét. Ahogy megfordult három gyorsan vágtató lovat pillantott meg. Egyenesen felé száguldottak és az egyik olyan közel ment hozzá, hogy hatalmas erővel a sárba lökte. Takamo válla azonban nekicsapódott egy kőnek és nagyon megütötte. A fiú könnyezve ült fel, nyakig sárosan, sajogó vállal. A lovasok vissza fordultak, szegény fiú már arra számított, hogy esetleg bocsánatot kérnek, de e helyett egy jól ismert nádpálca ütését érezte meg a hátán.
- Akihito - san... - nézett fel szomorúan és meggyőződhetett róla, hogy valóban Haruto Akihito ül a lovon.
- Nem tudsz vigyázni, árva fattyú? Veled csak a gond van! Tudod te, hogy akár a lovam meg is botolhatott volna benned? És ha kitöröm a nyakam? - ordította. A sárban fekvő szinte sírva borult le a ló előtt.
- Uram! Kérem kegyelmezzen gyönge testemnek! Mérhetetlenül sajnálom, hogy útban voltam! Kérem szánjon meg és kegyelmezzen! - rimánkodott.
- Azon gondolkodom, hogy 50 korbács ütés vagy a kezed levágása lenne jobb lecke számodra. - szállt le a lováról és állt a fiú elé, aki most rettentően megrémült.
- Kérem kegyelmes uram! Szánjon meg engem! Ez a két kezem van csak és az is önnek dolgozik! Kegyelmezzen szegény fejemnek! - ragadta meg gazdája lábát és tovább könyörgött. Azonban Akihito undorodva lerúgta magáról a fiút.
- Kotródj a lábamtól! Hányingerem van tőled! Na jó! Ezegyszer megkegyelmezek, sőt, hogy lásd milyen nagylelkű vagyok mèg meg sem botoztatlak, de ha mégegyszer ilyesmi előfordul már nem kegyelmezek, megértetted? - mondta indulatosan Akihito miközben visszaült lovára majd nagyot csapva az ostorral elvàgtatott.