Hajnali lótusz (Befejezett)

🌸Tizenharmadik🌸

Takamo nem bírta ki és megfogadva Akita úrfi szavait elment a birtokra. Ott némelyik szolga elég megvetően nézett rá, amiért egy férfiba volt szerelmes, de most nem ez volt a fontos. A házba belépve Akita fogadta, aki már türelmetlenül várta a fiút.
- Csakhogy itt vagy! Gyere gyorsan! - ragadta meg a kezét és szó szerint behúzta a házba. Egy szobához vezette és amikor elhúzta az ajtót iszonyatos látványt tárt a fiú elé. Akihito beesett arccal, karikás szemekkel és sovány testtel vonaglott az ágyban és ahogy elnézték az álma nem volt valami pihentető.
- Látod? Ez megy már amióta csak visszajött.
- Akita - san, én akkor sem hiszem, hogy ez miattam van.
- Maradj itt és kérlek ébreszd fel. - mondta Akita majd elment. Takamo egy nagy levegőt véve lépett be a szobába és leülve a még mindig erősen vonagló Akihito mellé óvatosan rázogatni kezdte.
- Akihito - san! Akihito - san! - ébresztegette mire Akihito szeme úgy kipattantak akár egy nyílvessző az íjból és felpattant az ágyban.
- Takamo, ne!!!! - ordította majd zihálva vette a levegőt. Túlságosan előre ugrott és háttal ült neki így nem látta a fiút, aki lesokkolva ült csendben. Az ő nevèt kiáltotta amikor felébredt, talán Akita úrfi igazat mondott? Óvatosan megérintette a vállát, hogy jelezze, itt van. Akihito fáradtan megfordult, azt hitte megint egy szolga keltette fel, de amikor meglátta ki áll mögötte teljesen megfagyott. Azt gondolta, ez biztos csak álom és az ő kis virágszála nem lehet itt.
- Takamo... Hiányzol nekem... Bárcsak itt lennél.... - szipogta.
- Akihito - san?
- Jaj, még álmomban is uramozol? Ez az én hibám, hisz olyasmit tettem veled, amit megfogadtam, hogy sosem teszek meg. Bocsáss meg, Takamo! Annyira sajnàlom, hogy ezt nem tudom neked tenyleg elmondani, de...
- Akihito! Térj már észhez! Itt vagyok! - két kéz megragadta az arcát. Tényleg megragadta, érzi az érintését. Ez tényleg nem álom? Az ember, akit mindennél és mindenkinél jobban szeret a világon most tényleg itt ül előtte és megérinti? Akihito arcán kövér könnycseppek kezdtek folyni.
- Takamo? Tényleg te vagy az? Nem álmodom? Te tényleg itt vagy, én édes, kicsi virágszálam! - zokogva ölelte magához a fiút, aki először mereven tűrte az érintést majd inkább kiélvezve a helyzetet belesimult a karokba.
- Takamo... Édes, kicsi Takamo... Bocsáss meg nekem! Nem tehettem mást! Apam megfenyegetett, hogy ha nem löklek el és hagylak itt, akkor megöl téged. Én nem akartam elmenni. Veled akartam maradni.
- Velem? Megis miért? Nállam mincs semmi, ami itt van! Nincs finom étel, nincs selyemruha, nincs szaké! Nállam nincs más csak rizs és tea! Ezen akartál élni? Mégis miért? - válasz helyett, Akihito finoman megközelítette Takamo ajkait majd óvatosan vette birtokba őket. Már el is felejtette milyen édesek és puhák a fiú ajkai. Hogy milyen selymes a haja, hogy milyen puha a bőre. Mikor vége lett a csóknak Akihito nem engedte eltávolodni Takamot.
- Mert abban a kicsi kunyhóban ott vagy te. És nekem semmi más nem kell rajtad és a szerelmen kívül. Meg bocsájtasz nekem valaha, kicsi virágszálam? - szorította magához.