A szerződés

3

- B szektor...ez lenne az? – hol az embereket, hol az épületet nézegettem, hátha hirtelen megvilágosodok, hogy hol is vagyok. Milyen jó is lenne, ha lenne nálam telefon. Már három embert is leszólítottam segítségért, és angolul próbáltam nekik elmagyarázni, hogy milyen épületet is keresek, de senki sem értett angolul.

De hát mit is veszíthetnék, végül is, csak egyedül vagyok egy idegen országban, ahol még a nyelvet sem beszélem, és sehogy sem értenek meg. Ráadásul még telefon sincs nálam. Igazán elvihettek volna már akkor kocsival... Lehet, hogy az előbbi utazós barátaimmal kölcsönös volt, hogy nem találtuk egymást szimpinek.

Elindultam az általam vélt B szektor felé, (mert hát egy hatalmas nagy B betű volt az épület falára festve) és kerestem a harmadik bejáratot.

- Ez az első bejárat...vagy inkább egy lépcsőház. – mértem fel a terepet, majd fantasztikus logikámra támaszkodva, a harmadik ajtó felé sétáltam.

- Hát, gondolom ez lesz a harmadik. – megnéztem még egyszer a cetlit, amit Hitman adott, majd megkerestem a 7-es csengőt.

- Kim Loreen. – olvasom fel magamnak a nevet. Biztos jó helyen járok? Körülnéztem, nem volt az utcában senki sem rajtam kívül. Mondjuk, az elég furcsa lenne, hogy ha még direkt ki is írnák, hogy HELLO, A BTS ITT LAKIK.

Vettem egy hatalmas nagy levegőt, és bepötyögtem a kaputelefonba a 7-es számot, majd vártam. Óráknak tűntek a másodpercek, a gyomrom liftezett mint az atom. Kicsöng. Te szent isten. Most vagy egy nő fog nagyon hülyének nézni, és rám hívni a zsarukat, hogy mit ácsorgok a háza előtt, vagy hihetetlen boldog leszek.

De mit fogok mondani, hogy ha felveszik? „Öhh sziasztok, én vagyok az aki, ööö hát küldött egy képet twitteren és tetszett nektek. Vagy mi. „ Ez nem valami nyerő duma. Pörgött az agyam, talán még Einsteint is leköröztem volna jelen pillanatban. Még mindig kicsöng. Lehet nincsenek is itthon. Kezdtem, már nagyon kellemetlenül érezni magamat, mert kezdett eljutni végre a tudatomig, hogy mit is csinálok éppen. Mikor már mentem volna el, hogy tuti rossz helyen járok, hirtelen felvette az illető a „vonal" másik végén. Összerezzentem. Nem szólt bele, az ajtó csak hosszan csengett, majd kinyílt. Nem vagyok ideges. Á dehogy.

Remegő kezekkel, lábakkal és mindennel elindultam felfele a lépcsőn. Azt sem tudom, hogy hányadik emeletre kellene mennem, vagy melyik ajtó lenne az, amelyik a „miénk".

Hirtelen kulcs csörgést hallottam a tőlem jobbra lévő folyosóról, oda is kaptam gyorsan a fejemet, de még levegőt is elfelejtettem venni. Egy öreg néni nézett vissza rám ijedt arccal, hogy mégis mi bajom van, majd inkább lassan hátrált, és vissza zárta az ajtót. Hát, akkor elég szörnyen festhetek, ha még egy kedves öreg néni is frászt kap tőlem. Szuper. Gyere rám Bangtan.

Most írjak Hitmannek, hogy pontosan hova is kellene mennem? Jobb ötletem nincsen...De vááárj, ja hogy nincs telefonom. Na, most vajon mit csináljak? Nem kopoghatok be mindenhova, hogy „ Hello, a BTS-t keresem." Majd ezzel a lendülettel lehuppantam a folyosón a lépcsőre, az arcomat a tenyerembe temettem, és vártam. Bár nem tudom mire.

Már vagy tíz perce ülhettem a lépcsőn, pontosan nem tudom, mert órám az nem volt. Semmi mozgás nem volt azóta a lépcsőházban, legalábbis én nem hallottam semmit sem.

Ekkor motoszkálást hallottam meg a hátam mögül, amitől meg is remegtem.

- Te vagy az a titkos lány a szerződéssel? - szólt hozzám a zörejt okozó illető. Ezt a hangot száz közül is felismerném.

Jungkook.

Anyaaaaaaa na most add, hogy ne szúrjam el! Bólintottam, és próbáltam felkelni a lépcsőről.

- Ahh, már nagyon vártalak. – majd megnyalta ajkait.

Hátravágtam magam a lépcsőn, mákomra majdnem le is bukfenceztem, újra elkezdtem izomból remegni. Nagyon jó. Rá emeltem a tekintetem Jungkookra, és szerintem a lábujjamig elpirultam. Élőben még jobban olyan, mint egy félisten. Nem-nem. Inkább egy ízig – vérig isten. Kook egy szűk fekete szaggatott farmert viselt, ami mit ne mondjak, eléggé kihangsúllyozta a férfiasságát, ehhez pedig egy fehér pólót húzott. Ez tényleg velem történik? Ha álmodom, ne keltsetek fel. Köszi.

- I-gen, szi-szia, Jun-Jungkook...- dadogtam, meghajoltam, mire ő rám vigyorgott, majd megkérdezte:

- És jobb neked itt kint ücsörögni egyedül, minthogy begyere hozzánk? – elindult felém, és én úgy éreztem, hogy most fogok elhalálozni szívrohamban.

- Ne-nem..de-dehogy..is..én csak...- Jungkook egyre közelebb ért, szívdöglesztően mosolygott rám én meg még mindig ezzel a béna dadogással küzdöttem. Gyerünk kislány, légy határozott! – Nem tudtam, hogy hova kell menjek. – fejeztem be végre normálisan a mondatomat.

- Oh értem. – vigyorgott még mindig, majd mikor már teljesen elért engem, megállt előttem, arca komoly ábrázatot vett fel, majd hosszan belenézett a szemembe, és jobb kezével átfonta a karjait a derekamon.

A szívem az majd kiugrott a helyéről, meg sem tudtam szólalni. Miért tette? Hogy mer ilyen jóképű lenni? Mentsetek meg! Na jó, nem kell. Hihi.

Lassan oda hajolt a fülemhez, az engem tartó karjával még közelebb húzott magához, majd mély, búgó hangon szinte már-már suttogta, hogy:

- És akkor mi lenne, ha bemennénk? – majd megszorította hosszú ujjaival a csípőmet, amire saját maga egy halk sóhajtással reagált, de én még mindig csak szótlanul álltam, és csak bólogatni tudtam, mint egy hülye gyerek, közben belülről majd megőrültem az érintésétől. Hogy tud minden mozdulata ilyen szexi lenni, és belőlem ezeket kiváltani? Totál debilnek tűnhetek kívülről.

– Na, gyere szépen kiscica. – majd derekamról a tenyerembe csúsztatta a kezét, és vezetett az ajtó felé.

Ekkor még nem tudtam, hogy pontosan mibe is kevertem bele magam.