Wattpad faszságok

Emberrablás

AVAGY : RETÚRJEGY STOCKHOLMBA

Boldog keddet [ide majdnem azt írtam, hogy boldog kedvet, de elgépelni a cikk második szavát, az már tőlem is átlagon felüli teljesítmény volna]! Örömmel tudatom veletek, hogy elég meleg odakint van ahhoz, hogy még Mephisto is feltekerje a légkondit odalent... én meg sikeresen megfáztam. *tapsvihar* Gyakorlatilag azt se tudom, hogy jobbra, vagy balra szenvedjek, mert létezni minden irányban ugyanannyira fáj. A hangom meg nagyságrendileg olyan, hogy Darth Vödör örömkönnyeket hullajtva nevezne inkább engem gyermekének Égbenjáró Lukács helyett. És, hogy kiteljesedhessen az agóniám, úgy döntöttem, felnézek kicsit a Wattpadre, úgyis több, mint egy hónapja akadtam ki utoljára ezen a platformon - éppen itt az ideje...

Szóval, a mai témánkra már párszor néhány mondat erejéig kitértem, de úgy gondoltam, megér ez a jelenség egy teljes részt is, mert számomra ez még mindig egy Kanada méretű nonszensz.

Igen, az elrablós sztorikról beszélek.

Igen, már megint.

Szokás szerint magyarázkodnék egy kicsit az elején, hogy nem magával az alapgondolattal van a bajom. Mert ha egy kicsit is belegondolunk, kifejezetten rémisztő lehet az, ha valakit elrabolnak az otthona biztonságából, azután belekényszerítenek egy olyan helyzetbe, ahol gyakorlatilag nulla ráhatása van a saját sorsának alakulására. És a tudat, hogy az illető teljes egészében alá van rendelve valami zakkant sárgaházszökevény kénye-kedvének... szerintem már önmagában elég szörnyű lehet. Kiút pedig nincsen.

Szóval minden adott lenne ahhoz, hogy összehozzunk ebből egy igazán borzongató, elgondolkodtató vagy izgalmas történetet.

Megsúgom, az ilyen írások kilencvenhét és fél százalékában ez nem sikerül. Főleg azért, mert az alkotók meg sem próbálkoznak vele...

Azt hiszem, az okát is tudom: egy párhuzamos univerzumból – egy olyanból, ahol a Hányinger ötven árnyalata szépirodalmi műremeknek számít – sunyiban átszivárgott hozzánk az a korszakalkotó ötlet, hogy a delikvens, akit az elrablója már tucatszor megkínzott, megalázott és megerőszakolt... egyszer csak szeressen bele az imént említett szarjankóba, merhátastockholmszindróma. [Aminek a nevében nem véletlenül van benne a „szindróma" szócska: ez nem szerelem, sokkal inkább betegség.] Egyes emberek pedig ezt teljesen elfogadhatónak, mitöbb, romantikusnak találták, szóval el is kezdték futószalagon tömeggyártani ezt a „zsánert", ami a „másolat másolata" törvény értelmében minden sokszorosítással egyre csak veszített eleve is megkérdőjelezhető „minőségéből".

Nem akarok ezzel kapcsolatban mindenre kitérni, mert a tanár-diák szerelmet kiveséző részben már írtam hasonló témáról, és nem szeretem önmagamat ismételni. Inkább megmutatom nektek a "zsáner" azon kliséit, amikre én magam képtelen vagyok logikus magyarázatot találni, viszont minden olvasásnál olyan szinten miafasz érzetet hagynak bennem, hogy muszáj [igen, ezt pontos j-vel írjuk] róluk beszélnem. Őszintén remélem, hogy sikerül rámutatnom néhány orbitális méretű abszurdumra, és a felsorolás után titeket is elkap egy kellemes agyfasz - mert nehogy már egyedül szenvedjek.

Íme hát a három "kedvencem":

>> I. Amikor a főhős felébred egy ágyhoz kötözve, és megpillantja az elrablóját, aki előzőleg leütötte őt, most pedig úgy lóbál a feje fölött egy láncfűrészt, mint más a győzelmi zászlót... mire kedvenc főszereplőnk megállapítja, milyen szexi, négyzetrácsos hasa van az éppen aktuális pszichopatának...