a gyertyák csonkig égnek | jeongchan

.............

Megígértem, hogy segítséget fogok kérni.
Megígértem, hogy meg fogok változni.
De ehelyett csak gyógyszereket kezdtem szedni - titokban.
Haverjaim közül többeknek volt orvos ismerőse, így minden további nélkül tudtam szerezni altatókat - hisz segíteni akartak.
Az elején meg is tették hatásukat a kis pirulák, de egy idő után az se volt elég.
Egyre kevesebbszer láttalak - kezdődött az iskolai vizsgaidőszak, amely csak rátok, elsősökre vonatkozott.
Egyedül voltam, mint a kisujjam - mégsem mertem neked semmit mondani.
Túlságosan boldog voltál az új baráti társaságban - amit én szereztem neked -, túlságosan jól érezted magad - nem akartam letörni kedvedet.
Kívülről úgy nézhettem ki, mint egy éltanuló, kitűnő sportoló, kedves úriember - mint egy igazi mintapolgár, aki a „nagy könyvben" meg van írva.
Ám ez közel sem volt így.
Pofon csapott a valóság - darabokra voltam esve.
Hiába szerettelek, minden pillanattal közelebb kerültem ahhoz, hogy véget vessek ennek a szenvedésnek.
De bármikor, amikor megtettem volna, eszembe jutottál, így el is vetettem ezeket a gondolatokat - hisz szerettelek.

Hogy nem láttad azt, hogy mennyire szenvedek, Jeongin?