a gyertyák csonkig égnek | jeongchan

..............

Mindenki észrevette rajtam a változást.
Befordultam, szinte kívülről néztem saját magam - olyan voltam, mint egy robot.
Lefogytam: csont és bőr lettem.
Aggódva figyelted ezt az egészet, megpróbáltál segíteni - vagy legalábbis valami olyasmit tettetni.
Azt mondtam neked, hogy otthoni dolgokat hallottam vissza és összevesztem több emberrel - szüleimen kívül persze -, ezért vagyok ilyen szarul.
Te pedig nem is kételkedtél szavaim hihetőségében - pedig ebből semmi nem volt igaz.
Olyan életed lett, mint amilyen nekem volt előtted - ezért kevesebbet foglalkoztál velem.
De engem ez hidegen hagyott akkor - még ezek után is.
Hisz minden nap láttam sziporkázó mosolyodat, hallottam angyali hangodat, ahogy nevetve mesélted el, mi történt aznap veled.
Mégsem tudtam feltétel nélkül, önfeledten örülni neked - bármennyire is akartam.
Hiszen míg én zuhantam, addig te szárnyaltál. És ahelyett, hogy felkaroltál volna, itt hagytál lent, a porban - egyedül.
Próbáltam felkapaszkodni, de hiába minden próbálkozás.
Nem ment.
A barátaim rögtön azt mondták - amikor észrevették, hogy ennyire megváltoztam -, hagyjalak el.
De ekkor még elvakított a szerelem, amit irántad éreztem.
Különböző érveket hoztak fel kapcsolatunk ellen, de én csak befogott fülekkel hallgattam akkor még hülyeségnek hitt gondolataikat -bárcsak hittem volna nekik.

De helyette benned bíztam. Mit gondolsz? Megérte, Jeongin?