Spotlight - Reflektorban

Boydék

- Itt lesz Train- mondtam, és vártam, hogy leparkoljon a téglaház előtt.

Emlékek sokasága öntötte el az agyamat. A biciklim, amire apu ráhajtott, Heliosra, ahogy a rózsaszín tütümben teázik velem, magamra az ablakban, amikor lestem, mikor jön haza Helios a haverjaival. Lassan elmosolyodtam, majd kiszálltam a kocsiból. Marcus is kiszállt velem. Zavartan vontam össze a szemöldökömet.

- Nem kell ám bejönnöd. Elkerülnéd a a kínos pillanatokat- vontam meg a vállam.

- Abban meg mi lenne az élvezetes?- kérdezett vissza. -Elcipeltelek két hétre az ország másik felébe. Van bennem annyi, hogy személyesen vállalom ezért a katyvaszért a felelősséget.

- Azt jól is teszi, fiatalember- hallatszott egy hang mellőlünk az ajtóból. Apám ott állt teljes valójában a maga 193 centiével és félmosolyt eresztve lejött a lépcsőn. Mögötte anyukám igyekezte tartani vele a lépést a maga 165 centiével, legvégül pedig a bátyám dugta ki a fejét az ajtón.

- Apu!- kiáltottam és a nyakába ugrottam. Mit meg nem adtam volna, ha az ő méretét öröklöm. Olyan magas lennék, mint Carmen. De nem, én dugó maradtam. Ezzel szemben Helios úgy megnőtt, mintha az esőben állt volna egész életében. A hónaljáig értem. A hónaljáig!

Apu megölelt, majd továbbpasszolt anyámnak, aki úgy megszorongatott, hogy beleroppantak a csontjaim. Apukám és anyukám szuperül kiegészítették egymást. Apámat egy jelzővel le lehetett írni: kivénhedt rocker. De nem a topis fajta. A haja kontyba volt kötve lazán a tarkóján a képekkel ellentétben, amiken hosszú, vállig érő haja ki volt engedve, akár mint most a bátyámnak. Arca frissen volt borotválva. Apám mindig adott magára, még koszos, fesztiválozó rockerként is. Ősz hajszálai már többségben voltak, de amúgy ugyanolyan barna haja volt, mint nekem, csak velem ellentétben zöldes barna, sokat látott szemek néztek vissza rám. Este lévén régi, kikopott Guns N' Roses pólót viselt melegítővel, de amúgy mindig ing volt rajta, sötét farmer és veszkó csizma olyan övvel, ami tökéletesen passzolt a lábbelihez.

Anyukám apa szöges ellentéte volt. Ennél jobban nem is különbözhettek volna. Viágos haja vállig volt vágva, kifinomult világoslila felsőt viselt és bő fehér nadrágot. Ez volt a hálóruhája. És ez volt ő is. Elegáns és kifinomult. Egy hajszála sem állt sosem rosszul. A stílusa meg mázli volt nekem. Amíg otthon laktam, mindig el tudtam csórni tőle egy-egy cuccot, ha olyanom volt. Ha meg úgy jött rám az öt perc, akkor apu bandás pólói is rajtam végezték. Barna szemeiben könny csillogott a viszontlátástól.

Apa odaállt Marcus elé, és zöld szemével úgy mérte végig, mintha röntgen alá fektetné a srácot. Marcus pedig csak állt ott megilletődve, de a szeme felcsillant, amikor meglátta apámon a pólót.

- Üdvözlöm, Uram- villantott apámra egy világsztár mosolyt, és a kezét nyújtotta az öregemnek.

- Üdv- rázta meg apa, és most ő volt egy kicsit megilletődve. Nyilván tudta ki a srác, együtt zokogtunk a Madison Squer Gardeni koncert jegyárain. Tehát bármennyire is próbálná játszani a kemény apukát, az Marcus Mardennel nem fog menni. -Jude Boyd- biccentett. A Door To The Purgatory jó szám. Tetszik.- Tetszik? Együtt szoktuk üvölteni, meg lég gitározni Ogi részét, de ezt inkább nem mondtam. Nem akartam zavarba hozni.

- Marcus Marden- viszonozta a biccentést. Ez ilyen pasis dolog? - És örülök, hogy elnyerte a tetszését. Én meg a November Raint szeretem- mutatott rá a rocksztár apa pólójára. - Axl Rose örök- mondta apámnak, de közben rám nézett, és kacsintott egyet. Az arcom fesztiváli tűzijáték módjára kigyulladt. Ekkor Marcus anyukámhoz lépett.

- Üdvözlöm, Asszonyom. Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk. Már sokat hallottam önről a kedves lányától. Marcus Marden vagyok- hízelgett a srác. Ez mondjuk annyira nem volt igaz, hisz egyszer-kétszer beszélhettem róla, de ha abból indulok ki, hogy Heliost meg sem említettem, egész jó.