Jóslat

3.rész

Jóslat 3. rész

Két hét telt el, mióta akaratom ellenére a bázisra hoztak. Életem képkockái egy kirakhatatlan tízezer darabos puzzle-vé változtak és megkérdőjeleződött minden, amiben eddig hittem. Lehet, hogy jobban megismertem Mikeot és Mollyt is, akik mindig a közelemben vannak és felhívják a figyelmem, hogy az élet nem aggódásból és komor hallgatásból áll csupán, azonban ez az öröm nem felhőtlen, örökké ott van a jelenetek mögött egy szürke árnyék, ami emlékeztet bennünket. Ilyen árnyékok Mike szellemei is. Igaz, hogy Mikeval hallgatólagos egyezményt kötöttünk, miszerint a jelenlétemben nem hívja elő a szellemeit, de mindketten tudjuk, hogy az elkerülhetetlent tologatjuk magunk előtt, mert az élet nem úgy működik, hogy amit besepersz a szőnyeg alá az ott marad örökre. Katrin sem maradt ott, pedig nagyon igyekeztem nem tudomást venni róla és a furcsábbnál furcsább szokásairól, végül feladatam és vállalva a kockázatot, beengedtem az életembe. Ki hitte volna, hogy a különös stílusa ellenére is megkedvelem? Én biztosan nem, de a lány esetenként előforduló bizarrériáihoz még nincs elegendő gyakorlatom. Vegyük például a múltkori hajnali egyes ajtókopogását. Álmosan pislogva, pizsamában hallgattam, hogy szerinte létrehozta a titkos könyvem pontos másolatát és nyissam már ki. Nem árulok egy nagy titkot, amikor azt mondom: Nem sikerült. Pont annyira nem, mint megszokni a bázis tanóráit. Kissé olyan érzés, mint a gimnáziumban. Mondogatják, hogy ez majd fontos lesz egyszer, de te túl fiatal vagy, hogy a jövőd ezen aggasztó részével foglalkozz, így csak ülsz, kibámulva az ablakon és hallgatod egy idegen tanár előadásait a mágiahasználatról, ami pont olyan érzés, mintha repülővezetést tanulnál, de még repülőt sem láttál soha.

Életem már nem hasonlít arra, a precíz pontosággal létrehozott programlistára, mint korábban. Többnyire csak céltalanul ténfergek a faházak melletti, falevelektől hemzsegő erdőben. Eljött az az idő is, amikor több levél van a talpam alatt, mint a fák lombjain. Utálom a telet, nem úgy mint Bagira, aki akkora szőrt növesztett vaskos kis teste köré, hogy egy kisebb fajta kutyának is beillene. Néha akkora magabiztosággal sétál mellettem, hogy elgondolkozom talán előző életében egy ország királya lehetett. Egész feldob, hogy nem támad rám, mint úgy általában az emberek kilencvennyolc százalékára. Egy alkalommal láttam, ahogy sunyin Kara lábához dörgölőzik az ebédlőben, majd ráfúj pár gyerekre és kirohan. Nem tudom, miért én, azt meg még annyira se, miért Kara. Egyre kevesebbszer kapom bámulásomon, vagy jól leplezi vagy magamra maradtam.

Ma reggel is álmosan ülök a reggelizőasztalunknál és magamba merülve tömöm a müzlit, nem is figyelve miről beszélgetnek a többiek. Úgy szólalok meg, mintha rémálomból ébredtem volna.

– Hogy is hívják azt az indiai lányt, aki rám támadott?

Meglepődve, síri csendben pislognak rám. Látom, ahogy agyuk fogaskereke azon fáradozik, hogy összerakja a kérdésem és az éppen aktuális problémamegbeszélésük közötti összefüggést, sikertelenül.

– Majának – mondja Katrin fürkésző tekintettel méregetve. – Miért?

– Ja, csak meg szeretném keresni, hátha ő többre emlékszik Friedrichhel kapcsolatban. – Nem marasztalnak és nem is fűznek hozzá kommentárt, de azért még hallom az ajtónál, ahogy aggódóan összesúgnak a hátam mögött.

...

Dühösen nyitok be a fekete Intézeti ajtókon, meglepett pillantásokat kapva válaszul. Őt keresem, feldúltan, összezavarodva, de legfőképp átverve. Ugyanolyan jelentéktelen ajtó mögött találok rá, mint amiket már kinyitottam. Ott ül egy gyufásdoboznyi dolgozószobában, barátságosan mosolyogva egy fekete hajú kislány társaságában. Mintha nem egy hazug lenne. Bevágom az ajtót és remegő kézzel közlöm, hogy beszélnem kell vele.