Jóslat

Jóslat 12. rész

Mondhatnám, hogy könnyű átlépni a bázist körülvevő határt, hiszen egyetlen lépés, hogyan lehetne nehéz? De kinek hazudnék tulajdonképpen? Csak az állok a szitáló esőben, hátizsákomban a könyvvel, lábamban a nemakarás mázsás súlyával. Kiskoromban sokszor előfordult, hogy nem akartam iskolába menni, felkelni reggel és nézni a társaim unott arcát, akik éppen úgy utálták az egész intézményt, mint jómagam. Nem akartam tanulni és naphosszat ülni a padban, kibámulni az ablakon és várni, hogy a percek peregjenek. Táncolni akartam a tornádó előtti szélben, amikor mindenki más menekül; az arcomba csapó szelet akartam, az eső hideg cseppjeit a karomon; futni valamiért, ami megér ennyit. Üvölteni egy magányos hegy csúcsán, miközben a nap éppen lerúgja magáról az esti takarót. Egy kietlen földúton a gázpedálra taposni, míg tudatosul, hogy jogosítványom sincsen. Összekeverni a rendeléseket egy tengerparti ebédlőben, szabadkozni, hogy csak az első napom, aztán nevetni a saját zavaromon. Képet festeni Róla, mert hullomásra aludta az arcát az éjszaka és most morogva húzza magára a bolyhos takarót a reggeli csókja, majd kávéja után könyörögve. Összekeverni a csekkbefizetési dátumokat és széjjel tépni a büntetőszelvényt. Keresni a szemüvegem a rendetlenségben, fájó háttal, nem tudva hova támasztottam a botomat, miközben Ő a fotelből egyenesen a fejem tetején trónoló szemüveg lencséjébe néz.

Élni akartam.

Élni akarok.

De ez nem kívánságműsor.

A nagyokosok azt mondják a változás jó dolog, hogy a rosszra jó dolog jön. Bekaphatják. Fogadok, hogy egyikük se sétált még a biztos halál felé ezekkel a szavakkal. Én megyek, a változás jön és senki nem lesz már ugyanaz az ember ebben a buborékban. Én meg vagy meghalok vagy meghalok. Most mondd, hogy a változás a személyiséged épülését hordozza, hogy több leszel tőle! Én nem több leszek, hanem egy marék csont meg bogár, pár méterrel a cipőm talpa alatt. Éljen a változás!

Nagy igazság, hogy akkor jövünk rá, mennyi jó volt az életünkben, ha már elmúlt. Most, hogy magam mögött kéne hagynom, rájövök, hogy nem akarom. Nem akarok elmenni, nem akarok senkit megölni, vissza akarom kapni azokat a napokat, amikor boldog voltam. Vissza akarom kapni a lehetőséget, hogy újra hibázhassak, remélve, hogy ezúttal nem ugyanitt kötök ki. Állva, az esőben, a nagy változás előtt.

Kérlek, ha létezel te odafönt, ne engedd, hogy ez történjen. Forgassuk vissza és én leszek a mintaember. Jó ember leszek! Hallod!? – kiáltom felfelé fordított arccal, de válasz nem érkezik. Nem értem mit gondoltam, nem is hiszek istenben.

Az erős emberekre nagy terhet rónak. Suttogja a kis manó a fejemben. Csendben bólogatok és próbálom elhinni, hogy tényleg így van. Életem huszonkét évében, remélem nem voltam elviselhetetlenül borzalmas. Nem bántottam senkit. Többnyire. Becsületes voltam, próbáltam jól cselekedni és embert sem öltem.

Még.

Ez jónak számít? Felhozhatok bármit mentségként, ami enyhítőként szolgál, ha megítélnek? Megítélnek egyáltalán?

Dolgoztam egyszer egy kedves, albán sráccal a galériában, aki több évet lehúzott egy hospice intézményben. Azt mondta, a halála előtt mindenki megtér istenhez. Két kérdésem lenne: Melyik istenhez és mi a baj velem, hogy még most sem vagyok vallásos. Pedig lenne okom rá, hogy térden állva rimánkodjak a jobb ítélet reményében.

Visszanézek a bázisra, ködbe veszik az Intézet fehérre meszelt fala és a faházak esőszítta deszkája. Még az erdő sem mutatja semmi jelét a nyugodt, békés reggelnek. Néma hallgatásba zárt kitörni készülő hurrikán.