Jóslat

6.rész

Jóslat 6. rész

Elfogytak a szavak. Sírni lenne kedvem. A kétségbeesés szorítja a torkom, fekszem az oldalamra szorított kézzel és reménykedem, hogy megnyílik alattam az ágy, a rugók masszává válnak, a földbe kráter keletkezik és együtt folyunk bele a semmibe.

Emlékszem a hangra, amikor kinyílt az első üveg és megcsapott a szörnyűség. Sistergett, mint egy kisülni készülő régi lámpa és mint egy keserű bor csorogtak le a torkomon az információk.

Apám palackozta az emlékeit, elásta őket a földbe és a kulcsot az asztalomon hagyta. Azt a kulcsot, ami azóta a nyakamban lóg egy bőr szíjon. Mindent palackozott, ami halálakor Friedrichnél történt, és még annál is többet. Hogy ez hogyan lehetséges? Apa képes volt egy időben egyszerre több helyen lenni. Amikor azon az estén, az asztalomon hagyta a ládát nyitó kulcsot, abban az időben... apa haldoklott. Friedrich elkövette élete legnagyobb hibáját és beavatta apámat sötét titkaiba. Lehet, hogy kivágta apám nyelvét, de elfelejtette a képességét.

Apám mindezt rám hagyta, a lányára, akit elvileg szeretett. Felmerül a kérdés, hogy szeretett-e valaha igazán és ha véletlen igen lenne rá a válasz, akkor mégis, hogyan tehette ezt. Kényszerített, hogy végig nézzem haldoklásának másodperceit, halálhörgésének fullasztó hangjait, a földön vergődésének pillanatait, hogy aztán a csalódás maradjon. A mérhetetlen, felfoghatatlan csalódás.

Semmit nem ér az utolsó palacknyi üzenet, ott a többi mellett. Hiába vagyok boldog abban az utolsó snittben, hiába nevetek a földön fekve, hiába fekszik mellettem apám szintén nevetve, hiába fetrengünk az őszi falevelek között az egyetlen golden retriever kutyánkkal. Ezek után üzenhet megbánást a tekintete, sajnálhatja teljes szívéből, fikarcnyit sem ér. Mert a vele történt szörnyűségek az agyamba ivódtak, féreg módjára tekergőznek a fejemben, sikításra késztetve.

Mindez azért, mert nyugalmat nem ismerve ostromoltam Mordrichot és beadata a derekát. Elindultunk az egyetlen birtokunkban lévő információmorzsa után. Mordrich sokat hallott apámtól egy ládáról és halálakor kabátzsebébe enyhén jobbra dőlő számokkal egy koordináta volt helyezve. Nálam pedig volt egy kulcs, amiről nem tudtuk melyik zárba illik.

Egy lapra tettük fel a szerencsénket és elrobogtunk a helyre. Sötét, ködös, fullasztóan sűrű rengeteg volt, ahol már érkezésemkor éreztem, hogy nem vagyok biztonságban. De Mordrich bűbája hatott, elrejtve maradtam a gyilkos tekintet elől.

Visszagondolva nem tudom, melyik lett volna jobb, ha Friedrich megtalál és nem kell átélnem a fullasztó emlékek szorítását vagy ami történt, hogy az egész autóúton küzdöttem a gyomrom émelygésével, a migrénes fájdalommal, a nyomasztó emlékek súlyával. Pár pillanat volt csupán az emlékek között, de egy kocsiútnyi szenvedés várt rám utána.

Friedrich ugyan nem talált meg, de éreztem, hogy keres és rám kapcsolódva dróton húzza ki belőlem az életet. Mintha egy titkos fonal kötne össze vele, amelyen keresztül hozzáfér az összes mosolyhoz és vidám pillantáshoz. A boldog, sírvanevetős emlékekhez, a múltam nyugodt pillekönnyű darabkáihoz, hogy elvegye, ami valaha számított és fontos volt. Lényem egy meghatározó részéhez fért hozzá, amit aztán csámcsogva emésztett fel, bennem kongó ürességet hagyva. Pillanatról pillanatra sodort messzebb attól az embertől, aki valójában vagyok. Már nem kivárásra játszik, véresen komolyan küzd értem, küzd az életéért.

Igaza volt, egy gyenge virágszál vagyok hozzá képest.

Remegő lábakkal szálltam ki Mordrich kocsijából, szóra sem méltatva. Az összes energiámra szükségem volt, hogy elvonszoljam magam az ágyamig, fejemben halomnyi kérdés válaszával. Aztán megszületett „A gondolat" és már konkrét, kézzelfogható tervem van Friedrich megölésére, csak még hagyom, hogy szétmarjon belülről. Semmi nem maradhat odabent, mert akadályozna, mert még meggyőzhető vagyok, mert még maradt bennem egy aprócska, parányi, porszemnyi emberi vonás. Még.