Jóslat

15. rész

Napokig csak fekszem és bámulom a fehér plafont az ágyam felett. Szabadságot vettem ki a kávézóban és határidőhalasztást kértem a grafika oktatómtól. Ennyire tellett nélküle. Nincs energiám, nincs életkedvem, semmim sincs. Nem akarok már semmit. A két utcányira lévő bevásárlóközpont gondolatára is kiráz a hideg, nem bírnék emberek közé menni vagy elsétálni odáig. A felhalmozott tartalékaimból próbálok némi kaját magamba tuszkolni, nehogy az legyen, hogy az új nyílászárók kinyitása is nehézséget jelent. Márpedig nehézséget jelent.

Katrin két naponta érdeklődik mit csináltam, hogy érzem magam, nem megyünk-e moziba vagy sétálni, nincs-e kedvem Calebbel bevásárolni, de folyton kitérek a találkozó elől egy-egy számomra frappánsnak tűnő kifogással. Csak aludni akarok és semmi mást, pláne nem embereket magam köré. Belefolyni a párna repedéseibe és nem szállni ki többé, ennél csodálatosabb érzés nincs a világon. A puha takaró védelmezően ölel körül és tudom, hogy nem növeszt lábakat és hagy magamra, nem bánt meg és vágja nekem, hogy mindent elrontottam, csak csendben fekszik rajtam és meleg ölelésébe von. Kell ennél jobb?

Cseng a telefonom, de arra sem veszem a fáradtságot, hogy megnézzem ki hív, úgysem venném fel senkinek. Kitartó, állapítom meg, amikor öt percenként kezd új zümmögésbe az éjjeliszekrényen, odanyúlok, lehalkítom és a kispárnát magamhoz ölelve hunyom le a szemem. Tökéletesre fejlesztett problémamegoldó képeséggel rendelkezem. Önelégült mosolyomat immár semmi sem törölheti le. Kivéve egy valami. Egy nagyon bosszantó valami, amit úgy hívnak, hogy a bejárati ajtó csengője. Brutális hangerővel száguld be a szobába, hogy tönkre tegye a békés szunyókálásom, másodpercek alatt okozzon életretörő fejfájást és amúgysem rózsás kedvemet még mélyebbre taszítsa.

Majd elmegy, akárki is az, gondolom magamban és a fejemre húzom a takarót. De a csengő nem hallgat el, sőt kiegészül Katrin dörömbölő ordításával: ha nem nyitom ki, betöri. Magamban gyorsan lezongorázom, ha megteszi, mennyi emberrel kell kapcsolatba lépnem. Főbérlő, asztalos, lakatos. A rohadt életbe! – kiáltok fel és az ajtóhoz robogok.

– Jézus Mária – borzad el Katrin, amikor meglát. Csak forgatom a szemem, mert Katrin mindig mindent túldramatizál. Tény hogy régen voltam kint és mostanában nincs étvágyam, de ennyire azért nem kéne szörnyülködnie. – Mikor fürödtél te utoljára? – kérdezi akkora döbbenettel, hogy elgondolkodom, lehet kicsit régebben, mint az ildomos lenne. – Ne! Inkább ne válaszolj, nem akarom tudni, de most fix, hogy le fogsz!

– Hagyjál már Katrin – mondom hátat fordítva eltúlzott fintorainak és légies könnyedséggel vetem magam a kanapé karjai közé. – Mit akarsz tőlem?

– Azt, hogy menj fürödni.

– Arra értettem, hogy miért jöttél – motyogom lehunyva a szemem.

– Nem vagyok hülye Haylei, tudom miért kérdezted. Elmondom, miután lefürödtél.

– Nem mondanád el most, aztán lépnél le?

– Húzzál fürödni Haylei vagy így ráncigállak ki az utcára és ismersz, én megteszem!

– Most miért vagy ilyen velem?

– Néztél már tükörbe te idióta? Haylei neked sürgősen segítségre van szükséged és már azért átkozom magam, hogy nem jöttem előbb.

– Túldramatizálod.

– Ne kelljem leöntenem valamivel, Haylei! Ébredj fel és nyomás a fürdőbe!

– Ha megteszem békén hagysz és elmész? – kérdezem vázolva az egyezséget.

Bólint, mire csigákat megszégyenítő lassúsággal ülésbe nyomom magam, megpihenek, aztán nagy levegőt veszek és felállok. Úgy nézek Katrinra, mintha ezért olimpiai aranyérmet érdemelnék, de látom rajta, hogy nem örül velem, így csak csendben a fürdő felé csoszogok.
Egy óra múlva letusolva, tiszta ruhában dőlök le újra a kanapéra.