Jóslat

Jóslat 11.rész

Karának!

Ülök az ágyadnál és nézem, ahogy beesett, fehér arccal fekszel, miközben egy olyan világban jársz, amiben nem vagyok benne. Utálom, hogy itt ragadtam nélküled. Nem vigyorogsz, nem idegesítesz csak vagy, mint a neked szánt szavaim, amiket nem mondhatok el. Sajnálom. Nincs jó kifogás, egyszerűen csak mennem kell, ha akarlak még látni.

Kara, úgy megyek el innen, hogy egy életnyi tapasztalattal gazdagodtam. Megtanultam, hogy semmi sem az, aminek látszik, hogy mindennek van jó és rossz oldala, és rajtunk áll melyiket helyezzük előtérbe. Odalent apám birodalmában elhangzottak vádak, amiket már akkor nem gondoltam igaznak, amikor kimondtam. Amikor ráléptél a második lépcsőfokra, lezuhantál, én... Rettegtem, hogy elveszítem az egyetlen dolgot, amit oly régóta igazán akartam.

Tetszene neked az utolsó szimbólum, van benne valami „karás". Míg lent feküdtél, segítségért rohantam és kis barátunk ezt a pillanatot választotta, hogy teljes egésszé alakítsa a rúnák sorát a hátamon. Tudod, mi a vicces? Egy másodpercig sem érdekelt, csak te számítottál.

De a képességem ismeretében egy valami biztos: Friedrich nem maradhat életben, így amint stabilizálódik az állapotod, elmegyek és megteszem azt, amitől soha többé nem leszek ugyanaz az ember.

Van egy alattomos gondolat a fejemben, ami minduntalan emlékeztet, hogy talán ezek az utolsó szavaim hozzád. Most csókollak meg utoljára, aztán kisétálok az ajtón és ennyi volt.

Elfogytak a szavak, Kara. Elfogytak a szavaim, újra cserbenhagytak, mint oly sokszor veled kapcsolatban. Nem írom le, hogy szeretlek. Sosem mondtuk egymásnak ilyet. Nem kellett. Most olyat kellene írnom, amin nevetsz egyet, aztán eltéped a papírt. De nem megy.

Nem megy, mert szeretlek.

Haylei