Jóslat

Jóslat 2.rész

Az Intézet egy mindennapi bentlakásos iskola képét is festhette volna, de nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem így volt. A gerendás tetőszerkezet szálkái, egyedül élték önálló életüket, mintha még külön gondolataik is lettek volna, mégis egységként tartották a mohazöld zsalukat az épület tetején. Az európai kastélyépítészet csúcspontjának nevezném azt a hatalmas belső teret, ami egy monumentális vaskapu alatt átcammogva tárul a szemem elé, ha nem költözött volna a gyomromba az görcsszerű fájdalom, amely minden lépésnél a tudtomra adja, hogy éppen most készül benyelni egy hatalmas és fura lény. A betonpillérek tetején szürke kőszemű vízköpők sora sem tölt el barátsággal az Intézet iránt. Mollyt kimeresztett szemekkel követem, miközben haladunk egyik épületszárnyból a másikba, a márványfehér csigalépcsők labirintusán keresztül, el a hatalmas üvegablakok belsejében úszkáló színes halak mellett. Néhol mozaik mintás csempe, néhol megfeketéllett fapadló. Néhol olyan, mint amit a második világháborúban porig bombáztak, néhol a legmodernebb építészeti elemek magasodnak fölénk. Sosem tudom, melyik kanyarban, mire számítsak, jön az elhanyagolt állapotú, visszhangos folyosó, egy sor fekete ajtóval vagy az impozáns, méregdrágának tűnő szobrok, a perzsa szőnyegek és aranyberakású vázák világa.

Molly, apró lábait gyorsan kapkodja a lakkozott padlón, miközben csillogó szemmel meséli az Intézet történetét. Aranyos lány, de kár az erőfeszítéséért, én hamarosan itt sem vagyok.

Egy két láb magas piszkoszöld burkolatú ajtó előtt állunk meg. Molly tömzsi ökle kettőt koppan a falapon és a fekete réz kilincs után nyúl. Szemem megakad az ajtón halványan futó faragásokon. Hasonló a minta, mint a titokzatos könyvön, amit a nagymamám hagyott rám.

Mordrich kék öltönyben és keményített fehér ingben áll egy hatalmas üvegablak előtt, pár lépésre sötét dolgozóasztalától. Gondolataiban mélyedve szemléli a szeme elé táruló u alakú udvar végtelenségét. Jómódú tizennyolcadik századi úriember módjára meghajol, amikor észrevesz bennünket. Molly arcát pír futja el, csacsog pár szót és egyedül hagy az őszes Mordrichkal, aki szó nélkül, megfontolt léptekkel sétál a jobb oldali könyvespolchoz, megsimítja pár könyv gerincét, majd kezébe kapja az enyémet és szó nélkül a tenyerembe nyomja. Visszasétál íróasztalához, hátra tolja oda nem illő kerekesszékét, kigombolja zakója egyetlen aranygombját és nyugodt dörmögéssel helyet foglal.

– Kényelmes és praktikus székeket gyártanak mostanság. El sem tudnád képzelni, a régi időkben milyen ülhetetlenül kényelmetlenek voltak. Az ember háta elviselhetetlenül meggémberedett miattuk.

– Ne haragudjon, de engem nem érdekel a forgószékek kultúrtörténete.

Mordrich ismét dörmög egyet és kutatni kezd fiókjában. Amikor megtalálja szemüvegét, lassú mozdulattal az orrnyergére teszi. – Kérdezz Haylei! Állok szolgálatodra.

– Először is, jól van az a lány a sikátorból?

Mordrich meglepetten kapja fel őszes fejét. – Talpraesett hölgyemény, rendbe fog jönni. – mondja szeretettel teli hangon.

– Remek! Mik ezek rajtam? – mutatok a kezemen éktelenkedő kettős körökre. – Molly védőrúnákról beszélt.

– Pontosan, egy ideig sikeresen eltűntetett a nemkívánatos pillantásoktól, sajnálatosan elég kevés ideig.

– Ki elől kellett eltűntetnie?

– A csuklyás, sötét alak a sikátorban Friedrich volt. Egy ősi, gonosz, hogy is fogalmazzam, ti talán mágusnak hívnátok, a boszorkány már nem kedvezően csengő megnevezés. A Salemben történtek kissé rányomták a bélyegét a világra. Friedrich beteg és te jelented számára a megoldást.