Jóslat

4.rész

Jóslat 4. rész

A napok sérülten vánszorognak és nem leszünk okosabbak. Többnyire a többiek keresgélnek, én meg botorkálok, ahova kell. Csinálom, amit kitalálnak, de egyetlen dolgon jár az eszem: hogy visszavonhatatlanul elszúrtam. Kara utolsó mondatát pörgetem a fejemben, pattan egyik lebenyről a másikra. Szemközt vág, de a szívemig nem engedem. A tornácon hagyta a régi szemüvegem és ennyi volt.

Molly mindenhova követ mostanában, átvette a helyét. Rajtam tartja a szemét, habár nem érti, mi történt vele. Azt hazudták, hogy otthon sérült meg, de Molly okos lány. Látom a pillantásából, hogy sejti, mi zajlik a háttérben. Egy kósza gondolat tér vissza minduntalan. Ha Kara lenyomozhatatlan rúnát tett Mollyra, hogyan szagolta ki Friedrich mégis? Önmagam előtt is tagadom a nyilvánvaló tényt. Mert az nem lehet. Ez nem egy kémszervezet, téglák meg, jobbára csak a falakban lehetnek.

Katrin mostanában hozza a formáját, a borzalmas humorával együtt, de nem tudom nem kedvelni miatta. Egészen megszoktam az esti közös filmezéseket és a reggeli lapos pillantású csámcsogást. Szeretem benne az őszinteségét, azokat a nyers mondatokat, amit nem bántásnak szán, de szíven ütnek, mert igazak. Most is itt ül az ágyamon és egy rózsaszín borítójú könyvet olvas, nekem pedig segítenem kéne, de csak nézem vékony alakját és szőke göndör fürtjeit. Lejjebb rángatom a szoknyámat, csak hogy csináljak valamit és ne legyen ennyire nyilvánvaló a bámulásom. Extravagáns, egzotikus karkötői csilingelnek a karján, ahányszor fordít egy lapot. Kicsit olyan érzés, mint Tommal. Jó, jó, de nem az igazi. Nyilván nem. Katrin lány.

– Ha kibámultad magad, elmondod min agyalsz? – kérdezi, mire felkapom a fejem és állni próbálom a pillantását.

– Mióta figyelsz?

– Egy ideje. Idegesíteni a szótlanságod. Azt hittem elaludtál, de nem.

– Bocs.

– Mi járt abban a bolhányi agyban, mesélj.

– Nem vagy vicces.

– Legalább próbálkozom. Haylei kérdezhetek valamit? Nem akartam kutakodni, de tegnap hajgumit kerestem a fürdődben és a fiókban találtam egy képet egy férfiról. Visszaraktam ugyanoda, haja szála sem görbült, nyugi, de felismertem, mert régebben Mordrich dolgozószobájában kint volt egy fotó, amin szintén ő volt. Ő az apukád?

– Igen, ő volt az apukám – mondom összeráncolt szemöldökkel.

– Sajnálom, én nem tudtam...

– Nem lényeg, lépjünk. Csak annyit tudok, hogy Mordrich a családom barátja volt.

– Értem – motyogja a takaróm huzatját babrálva.

– Katrin nem szeretnék róla beszélni, jó?

Bólint és fel akar kelni az ágyról, amikor reflexből a kezére fogok.

– Nem kell elmenned.

– Azt akarod, hogy maradjak?

– Elvagyunk, nem? – rántom meg a vállam lazán.

– Haladnod kéne az erődet illetően, nem csak úgy ellenni.

– Oké, akkor mit javasolsz – tárom szét a karom kissé magasabb hangon a kelleténél.

– Azt, hogy ne kiabálj velem és menjünk le a könyvtárba.

– Juhu, még egy csodás program, micsoda izgalom, szétvet a boldogság. Jó, ne nézz így, úgyis tudod, hogy megyek.