Jóslat

Jóslat 8. rész

Jóslat 8. rész

Hány halál után jön el a pillanat, amikor már nem számolunk tovább? Azt mondják az első a legnagyobb trauma. Az első mosolytalan, szürke tekintet marad meg legmeghatározóbban az emlékezetünkben. Én is emlékszem az elsőre, pedig nem láttam az arcát. Retikülje ott maradt a metálkék kocsi szélvédőjén, mintha csak egyszerűen letette volna rá, hogy pihentesse karjait. Egy fekete zsákból kilógó láb. Ennyi volt mégis minden részletére emlékszem. A sportcipő fehér csíkjára, a farmer színére, a kocsi félig leszakadt lökhárítójára. A galériába rohantam félőrült módjára, hiszen késésben voltam, mint úgy általában mindig. Megállt a pillanat, amikor megláttam. Én is lehettem volna, de ő előbb futott át a négysávos autóúton. Nem percekkel ugyan, ilyen drámai fordulat nincs benne, csak pár órával előbb. Végül fél órát késtem a munkából és megkérdezte a főnököm, hogy mi történt. Csak egy baleset. Hangzott a válaszom, pedig annak a lánynak ez nem csak egy baleset volt, hanem A baleset. Az embereknek csak ennyi kell hozzá, hogy ne firtassák tovább a késésed okát. Egy élet pont elég magyarázat rá. Fel sem merül bennük, hogy tovább aludtál fél órával és mindenképpen késtél volna. Nem. Meghalt valaki? Semmi baj, előfordul ilyenkor rossz a közlekedés. Tényleg csak ennyi? Közömbös elfogadás, néhány kipasszírozott szó a nem megfelelő közlekedésről. Idáig süllyedtünk. Emlékszem napokig bűntudatom volt. Valaki más halálával takarózni, hogy megúszd a főnök dorgáló szavait, nem éri meg. Jó lecke volt.

A második halálra is emlékszem majdnem ugyanilyen kristálytisztán. Középkorú, szőke hajú nő, az autó anyósülésén. Mintha csak elszundított volna, míg a férje kiugrott egy kávéért. Megmásíthatnám az emléket, elképzelhetném a csillogó tekintetét, amikor a férje beül mellé, gyengéden felkelti és a kezébe nyomja a gőzölgő kávét. De lekókadt élettelen fejtartása miatt képtelen vagyok ilyesmire. A vezetőülésen összegyűrődött légzsák fekszik, mellette a nő már az igazak álmát alussza, a sárga furgon hátulján csak egy karcolás. Belementek, ütköztek aztán egyikőjük örökre tovább utazott. Az arca vonásait olykor felfedezem egy-egy járókelőében. Csak valahogy soha nem illik oda az a fénytelen tekintet.

A harmadikra is emlékszem, a negyedikre is, az ötödikre is és így tovább egészen tízig. Szóval hazugság, hogy csak az elsőre emlékezünk úgy igazán. Nem lehet megszokni és átsiklani felette egyetlen szó nélkül. Tíz élet, tíz személy, tíz arc. Örökre bennem.

Visszatérve a fő kérdésre, hány után nem fogom már számolni őket? Mennyi kell hozzá, hogy azt mondjam, rá már nem emlékszem? Van egy olyan sejtésem, hogy ilyen nem létezik. Az agy fura dolgokat jegyez meg és sokszor emlékezünk valamire, amire a legkevésbé sem szeretnénk. Agyunk huzamosabb idejű információtárolásért felelős részére joggal lehetünk dühösek. Mert muszáj valakire vagy valamire dühösnek lenni. Illetve nekem muszáj, mert nem tudnék továbblépni. Tehát a gyűlöletemet és dühömet agyam e része iránt érzem a másikat pedig Friedrich iránt. Hiszen a felelős személy e tekintetben bizony ő. Csak még kell erő, hogy tegyek egy lépést valami visszafordíthatatlan felé.

Katrin sejtelmesen fürkész, olyan mintha a gondolataimban próbálna olvasni. Jobban tenné, ha nem próbálkozna ezzel. Félő, hogy valami olyat lát, amit soha többé nem lesz képes elfelejteni. És nem csak Friedrich megölési tervére értve, hanem Karára is. Félek, hogy az arcomra vannak írva a történtek, félek, hogy az egész lényemről süt már.

– Min gondolkodsz Haylei? – kérdezi miközben edzőcipőjét fűzi ki. A lányöltöző hőmérséklete legalább öt fokot csökken a mondata után. Molly tőle szokatlan csendben öltözik mellettem. A pillantások a tarkómra lyukat égetnek.