Everybody Wants Happy End //Linkin Park fanfiction//

1. fejezet

   2001.03.10.

   Holnapután van a nagy nap.

   Úton voltam hazafelé a suliból amikor megpillantottam egy plakátot egy villanyoszlopon.

   "Linkin Park: Hybrid Theory turné
Koncert: március 12.
Dedikálás: március 11."

   Egy pillanatig elgondolkodtam, majd hazaszaladtam. Gyakorlatilag betörtem az ajtót. Anya éppen főzött valamit, Bianca és a lánya pedig épp nálunk voltak.

   – Heló mindenki – próbáltam mondani, de még mindig nem kaptam levegőt a futás miatt.

   – Mi a franc, jól vagy? – kérdezte Bianca nevetve. Én is nevettem.

   – Ne merészelj nevetni! – mondtam hisztérikusan.

   – Nem igazán tudom, mit mondhatnék – mondta anya. – Szóval? Mi a futás oka? – kérdezte.

   – Imádni fogsz, de... Holnap... Lesz egy dedikálás... Elmehetek? – kérdeztem, miközben azokkal a tipikus "kiskutya szemekkel" néztem anyára. – Légyszi?

   Anya a szemeit forgatta, de mosolygott.

   – Oké, oké. De csak ha Hailey is veled megy – mondta.

   Próbáltam nem elvörösödni és elájulni örömömben.

   – Te vagy a legjobb anya a világon – mondtam, és megöleltem.

   Felszaladtam a szobámba. Betettem a Hybrid Theory CD-t a magnóba és feltekertem a hangerőt. A Pushing Me Away ment, én pedig csak mosolyogtam és körbe és körbe forogtam... Boldog voltam. A zenéjük... Az valami különleges. Ők maguk különlegesek. Több mint egy banda. Több még a zenénél is. Egy üzenet. Egy üzenet ami megérinti a lelkem legmélyét. Az érzés ami bennem van amikor ezeket a zenéket hallgatom... Egyszerűen leírhatatlan. És amikor Chester és Mike hangját hallgatom, nem csak a dallamra figyelek. A szavak jelentését. Tudom, hogy ezek nem csak dalszövegek. Tudom, hogy ezek az ő gondolataik. És mikor olyan dolgokról énekelnek amik velem is megtörténtek, egyszerűen érzem, hogy ha mindenki itt is hagy akit szeretek, ők itt lesznek. Sosem leszek egyedül.

   Kopogást hallottam az ajtómon.

   – Gyere be! – mondtam, és Bianca kinyitotta az ajtót.

   – Szóval anya erre gondolt, amikor azt mondta, hogy megszállottja vagy a zenéjüknek – mondta mosolyogva.

   A szobámban lévő tükör előtt álltam. Bianca mögöttem állt és megérintette hátközépig érő hullámos, sötétbarna hajam.

   – Újíthatnál valamit a hajadon – mondta Bianca.

   Elvette az éjjeliszekrényemről a fésűmet és kifésülte a hajam.

   – Levághatnám a hajad – mondta kezében a fésűvel a nővérem, aki nem mellesleg Floral Park legjobb fodrásza.

   – Miért ne? – mondtam. – Anya! Csinálhat Bianca valami őrültséget a hajammal? – kiabáltam hangosan.

   – Mi a franc, csak vicceltem – mondta Bianca.

   – De meg tudod csinálni, nem? – kérdeztem.

   Belenéztem a tükörbe és megpróbáltam elképzelni magamat vállig erőerő hajjal. Tulajdonképpen tetszett az agyam által alkotott kép.

   – Ööö... Oké? – kiabálta anya bizonytalanul.

   – Akkor? – Bianca felé fordítottam a fejem.

   – Oké, oké. Add a szemüveged! – sóhajtott, én pedig levettem a szemüvegem.

   Nem mondom, hogy nem féltem, de amikor Bianca végzett, de kíváncsi voltam a végeredményre.

   – Készen állsz? – kérdezte.

   Bólintottam és a tükörhöz fordultam. Mit mondhatnék, őrülten jó lett.

   – Hű... – ez minden amit mondani tudtam.

   – Jól áll – mondta Bianca mosolyogva.

   Megfordultam és megöleltem.

   – Köszönöm. Te vagy a legjobb.

   – Bármikor hugi.

   Amikor lementünk vacsorázni és anya meglátott, nagyon meglepődött.

   – Mit szólsz? – kérdeztem remélve, hogy nem lesz dühös rám.

   – A nővéred szép munkát végzett. Szívem, gyönyörű vagy, mint mindig – mondta és adott egy puszit a fejem tetejére.

   Az este további részét Bianca-val töltöttem. Felhívtam Hailey-t. Elvisz a dedikálásra.

   Bekapcsoltam a kis tévét és az MTV- re kapcsoltam. Bianca-val beszéltünk gyakorlatilag mindenről. Valami zene ment, és mikor vége lett, a One Step Closer indult el. Most láttam először a klipet.

   – Hű... Nem rossz... –mondta Bianca – Irigyellek. Nem mehetnék veled Hailey helyett?

   Szemeimet forgattam.

   – Neked nem férjed van? – kérdeztem.

   – Tényleg, erről tökre megfeledkeztem – nevetett Bianca –  Szóval...

   – Szóval? – néztem Bianca-ra zavarodottan.

   – Ez a srác, Chester... Szimpatikus neked?  – kérdezte egy idegesítő mosollyal az arcán.

   – Jézusom, dehogyis – vágtam rá azonnal kínosan nevetve. – Neked elment az eszed. Olyan vagy mint valami idegesítő tinilány.

   –Nem hiszek neked, de oké – és egy vállrándítással elintézte.

   2001.03.11.

   Másnap reggel korán felkeltem. Lezuhanyoztam, felöltöztem, és éppen indulni akartam amikor Hailey kopogás nélkül berontott a szobám ajtaján.

   – Vajon ki van itt? Igen, pontosan. A kedvenc személyed a világon. Mivel annyira szeretsz engem, én pedig annyira szeretlek téged, leszek olyan kedves és elviszlek téged a dedikálás nevű szent esemény helyszínére. Nem kell megköszönnöd – mondta, és a füle mögé rakott egy tincset eperszőke hajából. –

   – Utállak – mondtam és odaléptem hozzá.

   – Ó, dehogy utálsz. Magammal hoztam Cora-t is, ha nem baj. Lent vár a kocsiban. Egyébként tetszik a hajad. Jól áll – mondta. – De igyekezz!

   – Ó, végeztem. Éppen le akartam menni, amikor valaki betört az ajtómon – úgy néztem Hailey-re, mint egy anya a gyerekére. Néha olyan gyerekes tud lenni.

   Felkaptam a CD-t az éjjeliszekrényemről és a hátizsákomba tettem. Mind a hatuk által alá fogom íratni.

   – Akkor mire várunk még? Gyere már Lola! – mondta Hailey. Ujját az ajtónak szegezte.

   Beszálltunk Hailey kocsijába, ahol Cora már várt minket. Hailey egy apró csókot lehelt a rövid, fekete hajú lány ajkaira, majd beült volán mögé.

   Ahogy a városban hajtottunk a reggeli napfény megmelengette az arcomat. Körülbelül harminc percbe telt odaérni a dedikálás helyszínére.

   Megérkeztünk.