Everybody Wants Happy End //Linkin Park fanfiction//

4. fejezet

   2001.03.12.
   Chester

   A koncert előtti stresszt gyorsan felváltotta az izgalom és az öröm. Hiába nem ez volt az első koncert, mindig van bennem, és szerintem mindenkiben aki ebben a szakmában dolgozik egyfajta stressz, hogy minden rendben megy-e majd. Szerencsére most is minden úgy ment ahogy mennie kellett.

   Amint megláttam a tömeget, azon kezdtem el gondolkodni, hogy „vajon ott lesz-e a szemüveges lány a dedikálásról?” Sokat gondolkodtam azon, hogy miért maradt meg ennyire az emlékezetemben. Mikor megláttam őt a tömegben rájöttem. Saját magamra emlékeztetett. Alig beszéltem vele pár szót, mégis azt érzem, hogy muszáj újra találkozzak vele.

  Mikor észrevettem, azonnal lementem a színpadról, hogy ott énekeljem végig a számot. Hihetetlen jó érzés volt.

   A koncert után átöltöztem, a lencséimet szemüvegre cseréltem, és lementem az épület halljába. Igaz nem lett volna szükség rá, de segítettem ellenőrizni, hogy az összes rajongó elhagyta-e az épületet.

   A hallból nyíló egyik folyosón lépteket hallottam.

   Lolát pillantottam meg amint fel-alá járkált a folyosón. Nyilvánvaló volt, hogy ideges.

   – Francba is! – mondta, és a falhoz vágta a telefonját, majd lecsúszott a fal tövébe, lábait felhúzta a hasához, arcát a tenyerébe temette.

   Nem számítottam rá, hogy ilyen állapotban lesz. Pár percnyi habozás után úgy döntöttem, odamegyek hozzá.

   – Jól vagy? – kérdeztem óvatosan, majd rájöttem mekkora hülyeség volt ez a kérdés. – Hülye kérdés, tudom. Lola, igaz?

   – Lola Wilson – mondta reszkető hangon, miközben bólintott egyet és elvette arca elől a kezét. Arcán könnyek hagytak fényes csíkot. Szívszorító látványt nyújtott.

   Levette a szemüvegét és szemeit inge ujjába törölte.

   – És... Te hogyhogy...? – kérdezte Lola, miközben visszarakta a szemüvegét és rámnézett.

   – Azt néztem, hogy elment-e már mindenki, de nyugi, ha azt mondom, hogy egy barátom vagy, nem küldenek ki – mondtam halványan mosolyogva, és leültem mellé a fal tövébe.

   – Kösz, ez kedves tőled – mondta halkan és erőltetett egy mosolyt. – Nem is tudtam, hogy szemüveges vagy.

   – Általában kontaktlemcsét használok, csak ritkán hordom ezt – mondtam.

   Pár percig csendben ültünk egymás mellett. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mi történt vele. Nem akartam kíváncsiskodni, de egyszerűen érdekelt.

   – Szóval... Mi történt? – kérdeztem halkan miközben a folyosó padlózatát vizslattam.

   A lány felsóhajtott.

   – Emlékszel a mellettem álló lányra akivel tegnap voltam a dedikáláson? – kérdezte szomorúan.

   – Magas, szőke? – kérdeztem vissza, mire bólintott.

   – Kiskorom óta a legjobb barátom volt. Itt volt velem a koncert feléig, aztán eltűnt. Majd felhívott hogy nem jó ötlet ez a barátság dolog, és hogy menjek haza, ahogy akarok. Ez a... „történet” dióhéjban – mondta el a sok információt egyszerre. – Mielőtt lerakta volna a telefont, annyit mondott, hogy „Bocs.” – mondta nyafogó hangon, ami a helyzet siralmassága ellenére is viccesen hangzott.