Everybody Wants Happy End //Linkin Park fanfiction//

11. fejezet

   2002. február 23-25.
   Lola

   Abban a két napban, amit Biancáék még Kaliforniában töltöttek, minden időt kihasználtam, hogy velük lehessek. Körbevezettem őket Agoura Hills városában, majd következő nap Los Angelesbe vezettek útjaink.

    A búcsú nehezebb volt, mint arra bármelyikünk számított volna. Janice nem akarta elengedni anya kezét, apró könnycseppek gördültek le arcán. – Anya, én maradni akarok – fordult a kislány Bianca felé.

   – Tudod, hogy haza kell mennünk. New York-ba. Ne sírj! – mondta Bianca, és leguggolt Janice mellé.

   Janice szipogott egyet, kis kezével letörölte a könnyeket az arcáról, majd bólintott. – Tudom. De ugye majd valamikor visszajövünk?

   Bianca elmosolyodott. – Hát persze, hogy visszajövünk, kicsim.

   – Oké – mondta Janice szomorúan, és vonakodva bár, de lehámozta kezét anya ujjáról. – Szia nagyi, szia Lola néni! – integetett, miközben Biancával és Jamesszel együtt eltűntek a tömegben.

   2002. március

   – Boldog tizennyolcadik szülinapot utólag, mivel gonosz módon elhallgattad előlünk és csak innen-onnan jutott el hozzánk az információ – mondta Miles, és elém tolt egy Boldog születésnapot! feliratos papírba burkolt csomagot.

   – Hát igen, illik tudósítani a barátaidat a szülinapodról – tette hozzá Jess. – Most pedig bontsd ki!

   – Köszi srácok, de tényleg nem kellett volna. Nem akartam nagy dobra verni. Egy születésnap nem nagy dolog – pillantottam rájuk mosollyal az arcomon.

   – Nagy dobra verni? Lola, ez nem egy szülinap, ez a nagy tizennyolcadik – magyarázta Jess, közben kezeivel hevesen gesztikulált. – Nincs még egy ilyen az életben! Na jó, talán a huszonegyedik is nagy dolog lesz, de mégis. Tizennyolc vagy, hivatalosan is nagykorú. Téged ez kicsit sem dob fel? – kérdezte a lány.

   – Talán – feleltem.

   – Jessnek igaza van. Ilyen jellegű szülinap csak a tizennyolcadik és a huszonegyedik lehet. Habár, a száz sem semmi – gondolkodott el Miles, mire Jesstől és tőlem is egy "te nem vagy normális" nézést kapott válaszul. – Hé, most mi van? Tény, hogy ha valaki megéri a százat, az nagy dolog. Igazam van, vagy igazam van?

   Jess és én egy pillanattal később nevetésben törtünk ki.

   – De, az valóban nagy dolog. De nem gondolnám, hogy én megérek egy olyan kort – vontam vállat, majd nekiláttam feltépni az ajándékom csomagolását. – Oké, ez kezd félelmetessé válni. Honnan tudtad, hogy szeretem a Harry Pottert? – A a csomag egy puha anyagból készült bordó pulóvert rejtett, elején pedig a Roxfort címere díszelgett.

   – Nem kellett sokat kémkednünk utánad, anyukád tökéletes információforrás volt – felelte Miles egy elégedett mosollyal az arcán.

   – Köszönöm, ti vagytok a legjobbak. – Ismételten elmosolyodtam, és magamban hálát adtam a sorsnak, amiért megismertem Jesst és Milest.

   Az Agoura High könyvtárában ültünk, fizika- és történelemkönyvek halmai között. Tanítás után gyakran végeztük el itt közösen a szükséges kutatómunkákat a könyvtár számítógépeinek és temérdek régi, viharvert könyveinek segítségével.

    – Ezt az életben nem fogom megérteni – nyöszörögte Jess, és az általunk elfoglalt asztalra hajította fizikakönyvét. Lófarokba fogott haján végighúzta kecses ujjait, amely néhány rakoncátlan szőkésbarna tincs elszabadulását eredményezte. A lány fáradtan pillantott fel rám, majd hirtelen lendülettel becsukta a könyvét, egyik könyökével feltámaszkodott az asztalra, állát a tenyerében pihentette. – Szünetre van szükségem. Mesélj! Hogy telt a szülinapod? Elmentetek anyukáddal valahova?