Everybody Wants Happy End //Linkin Park fanfiction//

13. fejezet

    2002. március 11.
    Lola

    – Ez nem is volt annyira vészes – közölte Chester, miután én visszasüllyesztettem a mobilomat a hátizsákomba.

    – Á, csak épp szerintem nem enged el többet sehova anélkül, hogy percre pontosan tudná a tervet – feleltem szemeim forgatva. – Vannak terveid az útra, vagy...

    – Nem, csak kínos csendben várjuk, hogy elteljen az a jó esetben négy óra. – Chester vállat vont, majd vezetés közben óvatosan rám pillantva elnevette magát. – Elképesztően aranyos arcot tudsz vágni. A kesztyűtartóban vannak CD-k, raksz be valamit?

    Bólintottam, és elkezdtem az említett kesztyűtartóban heverő lemezek között kotorászni. A legtöbbjük Stone Temple Pilots album volt, ebből azt a következtetést vontam le, hogy Chester imádja a zenéjüket. Én sosem hallottam még egy számukat sem, de számtalanszor hallottam már a nevüket. Most négy különböző albumukat forgattam a kezemben, azon morfondírozva, hogy melyiket válasszam. – Melyik a kedvenced? – kérdeztem, miután arra jutottam, hogy ez a legegyszerűbb opció.

    – Nem is tudom. Talán a Core, a legelső lemezük – felelte, és a kezemben lévő négy album közül arra mutatott, amelynek a borítóján a Core felirat szerepelt. – Középsulisként állandóan ezt üvöltettem a magnómon, miközben tanultam. Vagyis próbáltam.

    – Nos, én a Hybrid Theory-val vagyok így – vágtam rá azonnal, miközben behelyeztem a CD-t a lejátszóba. – Bocs, nem teljesen tudtam még kizárni a rajongó-énemet...

   – És erre nincs is szükség – vágott a szavamba Chester, és elmosolyodott. – Az nem is te lennél.
   
    – Tény és való – bólintottam.

    A hosszúra nyúló csend a legkevésbé sem volt kínos. A Stone Temple Pilots számok dallama betöltötte az utasteret. Lassan átléptük Agoura Hills határát. Odakint a délelőtti tavaszi napfény hamisan azt a hatást keltette, hogy nyári meleg van. Közel sem volt ugyan olyan hűvös, mint New Yorkban ilyenkor, de egy pulóver biztosan jól jött. Az autópályán végigszáguldozva a táj kopár, füves pusztává váltott át, a távolban pedig már látszottak a Sequoia Nemzeti Parkban található hegycsúcsok.

    – Imádni fogod a parkot – mondta Chester, amint észrevette, hogy a távolban felbukkanó hegycsúcsokat vizslatom. Mosoly terült szét az arcán. – Itt vannak a világ legnagyobb fái. Mamutfenyők. Talán vannak magasabbak más országokban, de ezeknek olyan vastag a törzse, hogy némelyikbe alagutat vájtak, hogy átmehessenek alatta az autók. Belépsz az erdőbe és... Hirtelen olyan érzésed van, hogy egy óriásvilágba csöppentél. Vagy mintha összementél volna, mint egy kis apró tündér. Valamint, ha Alaszkát és Hawaiit nem számítjuk, a Mount Whitney-vel itt található az Államok legmagasabb pontja.

    Elképzeltem magam előtt a fiú által leírt tájat, és éreztem, hogy hevesebben ver a szívem. Nem tehetek róla, még jó néhány óra autóút választ el attól, hogy a saját szememmel is megcsodálhassam a parkot, a természet varázsa máris hatást gyakorolt rám. – Gyönyörűnek hangzik – mondtam végül. – Olyan tájnak, ami festővászonra illik.

    – A gondolataimban olvasol? – nevetett fel halkan, és volt alkalmam észrevenni, hogy ilyenkor még a szeme is mosolyog. – Tudod, ha tetszik a hely, és lesz kedved... Máskor is eljöhetünk. Akár meg is festheted...

    Elvigyorodtam. – Szóval lesz máskor?

    Chester arcán egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan kifejezés futott át, majd felsóhajtott, és a vezetésre koncentrált. Ennek azonban a szorongáson kívül nem lehetett más oka, ugyanis az autópálya nyílegyenesen húzódott végig a füves pusztán, és egy csigalassúsággal vánszorgó autó sem volt előttünk, amit esetleg meg kellett volna előzni. – Remélem... – mondta végül, de jóval halkabb hangnemben, mint ahogy korábban beszélt.