Everybody Wants Happy End //Linkin Park fanfiction//

6. fejezet

   2001.03.13.
   Lola

   Életem legnagyobb baklövése volt azt gondolnom, hogy az, hogy anyám este nem kapott el a késői érkezésem miatt, azt jelenti, hogy reggel sem fog.

   Délelőtt fél tizenegykor ébredtem meg. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy hétvégi nap következett, különben az ősömtől kapott vallatás és szidás a négyzetre emelkedett volna.

   – Hol voltál olyan sokáig? – kérdezte anya, mielőtt még bármit mondhattam volna.

   – Elhúzódott az... Egész. Hailey nem tudott értem jönni – mondtam. Végülis... Nem akkora hazugság, igaz?

   – És mégis hogy keveredtél haza? Van fogalmad arról mennyire aggódtam érted? – kezdett anyám mégjobban kiakadni, és csípőre tette a kezét.

   – Hát... – tanácstalan arcot vágtam. Nem valószínű, hogy hinne nekem.

   Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, megszólalt a telefonom.

   – Mondd, Bianca – vettem fel.

   – Átmegyek – jelentette ki.

   – Már semmi köszönés?

   – Hé, minek kertelni? A szomszédban lakok, rémlik? – nevette el magát Bianca.

   – Persze, persze – válaszoltam, ő pedig letette a telefont.

   Alig pár perc elteltével Bianca nyitott be a nappaliba, és mielőtt bármit tett volna, szorosan átölelt.

   – Anya? Merre van? – tette fel a kérdést.

   – Konyha. Valószínűleg fél perc és jön vallatni – feleltem a szemem forgatva.

   – Vallatni? – ráncolta össze a szemöldökét.

   – Pontosan. Szia Bianca – lépett be az említett személy jelentőségteljes pillantást vetve rám. – Szóval? Hogyan is sikerült hazatévedned majd' éjfélkor?

   – Gyakorlatilag... – azon gondolkodtam, elmondjam-e azt, ami valójában történt. Végül úgy döntöttem, nem mondom el az igazat, és nem is hazudok akkorát. – Összefutottam egy barátommal, és hazahozott. Osztálytárs, nem ismered – tettem hozzá gyorsan, mielőtt tovább kérdezősködne.

   Bianca rám pillantott, elmosolyodott, majd hang nélkül kis híján elnevette magát. Erre én értetlenül néztem. Kezével intett a lépcső felé, hogy kövessem. Miután felértünk kényelmes kis hálószobámba, becsukta az ajtót, engem pedig az ágyam melletti székre ültetett.

   – Hűha... Félnem kellene? – kérdeztem a nővéremtől, aki most viszont elnevette magát. – Mert kezdesz megijeszteni.

   – Nem tudom hogy áldás, vagy átok, hogy a szomszédban lakok – fonta össze karját a mellkasa előtt. – Beköphetlek anyának, vagy falazhatok is neked. Tudod, attól, hogy nem ég a villany egyik ablakban sem, még ott lehetek.

   – Jézusom, te kémkedsz utánam? – kiabáltam suttogva.

   – Mondjuk inkább úgy, hogy vigyázok rád helyetted is – mondta a lány. – Na de inkább mesélj, milyen volt? Úgy értem beszélgetni vele. Beszélgettetek, igaz?

   – Valami olyasmi. Igen, azt hiszem – hebegtem zavarodottan.

   – Az meg mi a... – vette a kezébe a karomat. Teljesen megfeledkeztem az odaírta dalszöveg részletről, ami mostanra kicsit már elkenődött, de még olvasható volt. – Ezt ő... Ezt... Uramisten, tudod hány tinilány irigykedne rád, ha erről tudnának? – nézett rám.