Everybody Wants Happy End //Linkin Park fanfiction//

10. fejezet

   2001.02.23.
   Lola

   Én az anyósülésre, Chester mellé ültem be, amíg a többiek a hátsó ülésre préselték be magukat. Janice anya ölében ült. A kocsiban ugyanaz a jellegzetes cigaretta és fahéj illat uralkodott, mint a koncert utáni este. A két illat keveredése meglepő módon kellemesnek bizonyult.

   Az Agoura Hillsbe vezető út azzal telt, hogy egymásnak tartottunk beszámolót az elmúlt két hónap történéseiről, majd ezt az ezekről való poénkodás követte. Egy ideig attól tartottam, hogy Chester kényelmetlenül fogja érezni magát, hiszen személyesen nem is meri Biancáékat, de a kételyem elszállt, amikor egy idő után ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe.

   A pici családi ház még éppenhogy csak nem volt zsúfolt hatunk által. A fenyőfából készült bejárati ajtóhoz három barnás színű kővel fedett lépcsőfok vezetett, az ajtón belépve pedig egy alig négy méter hosszú fehér falakkal határolt folyosóra érkeztünk. A bejárati ajtóval szemben egy zárt ajtó állt, mögötte kartondobozokkal és egyéb lommal. Bal oldali irányba egy nyitott ajtó található, mely az egyben ebédlőként és nappaliként szolgáló helyiségbe vezetett. Ennek közepén egy ósdi faasztal állt, rajta azzal a fehér csipketerítővel, amit még a nagymamámtól kapott anya lánykorában. Ezt székek vették körül, a fal mellett pedig egy nem túlságosan nagy méretű heverő helyezkedett el. Három ajtó nyílt ebből a helyiségből, az egyik egy hálószobára, egy a konyhára, egy pedig a fürdőbe. Ennyiből állt a kis lakás. Nem volt nagy, de meg volt benne minden ami szükséges, emellett pedig otthonos is volt.

   –  Összedobok valami kaját – mondta anya, és elindult a konyhába vezető ajtó irányába, majd még mielőtt eltűnt volna a fal mögött, visszanézett. – Érezzétek otthon magatokat!

   – Mehetek segíteni? – pattant fel James.

   – Persze, miért ne? – mosolygott anya.

   Ezután négyen maradtunk a konyhában.

   – Közel sem vagyok akkora rajongó, mint a húgom, de hihetetlen, hogy egy éve még arra a gondolatra is majd' meghalt a boldogságtól, hogy a dedikáláson találkozni fog veled és a srácokkal. Most pedig... – hadarta Bianca.

   – Igen, érdekes sztori – nevetett Chester, miközben egy pillanatra rám vetette tekintetét.

   – De mindenekelőtt – vigyorodott el Bianca. – Mutasd meg a szobád! Most.

   – Hogy lehetsz ennyire gyerekes? – nevettem el magam, mire Bianca lebiggyesztette az ajkát. – Balról az első ajtó – sóhajtottam, Bianca pedig odaszökkent az ajtóhoz és besurrant rajta.

   Janice eközben felfedezte a konyha legapróbb zugait is, majd szeme megakadt egy textilből készült virág alakú díszen, ami a falra szerelt konyhai szekrény gombján függött.

   – Megkaphatom? – nézett rám csillogó szemekkel.

   Elmosolyodtam, és bólintottam.

   – Gyere – intett neki Chester. – Segítek.

   Janice odaszökkent hozzá, Chester pedig a karjaiba vette a kislányt, és felemelte, hogy Janice elérhesse az általa kiszemelt díszt.

   – Ez aranyos volt – mosolyodtam el.

   – Imádom a gyerekeket – mondta Chester, amint Janice-t figyelte, ahogyan körüljárkálja az egész helyiséget, kis kezeiben a dísszel.

   – Ti egy pár vagytok? – kérdezte Janice kis idő elteltével.

   – Dehogy – feleltem a nem kis mértékű zavaromat leküzdve.