𝑪𝒂𝒓𝒆𝒍𝒆𝒔𝒔 *OiSuga Fanfiction*

♠1♠

Suga Pov~

Nekem mindig azt mondták, hogy az élet állandóan fordulatokat vesz. Gyerekként, mindenki tudja hogy mennyi figyelmet szentelünk a szüleink hegyi beszédére, de ahogy az ember idősödik... Rá kell jönnie, hogy basszus igazuk van. Ugyan is tegnap előtt, a legmeglepőbb dolog történt velem. Legalább is... Azt hittem.

A szüleim, ugyan is... Ha legfinomabban is fogalmazunk, kirúgrak a házból két bőrönddel, és egy vonatjeggyel, egyértelművé téve hogy mit is várnak el. Most, hogy elvégeztem a középiskolát, a tanáraim és a szüleim unszolására beadtam a jelentkezésem a színvonalas, Tokyo Egyetemre. Szerencsére, a barátaim ott voltak mellettem, és ők is azonnal beadták, és a lelküket kihajtották az utolsó vizsgán... Szerencsétlenségemre, se Asahi-t, se Daichi-t nem vették fel. Az utóbbi... Be kell ismernem eléggé megütött. Daichi-val már óvoda óta együtt járunk minden hová, így a tény hogy a) a szüleim kitagadnak és elmegyek Daichi-val a Miyagi-i egyetemre
Vagy
b) Elfogadom a szüleim akaratát, és elmegyek Tokyo-ba, Daichi nélkül.
A döntés nehezebb volt mint hittem, de két álmatlan északa árán, megszületett a döntés. El kell fogadnom a szüleim akaratát, hiszen akármennyire is fáj beismerni, akármennyire is gyerekesen tiltakozni szeretnék, ők a legjobbat akarják nekem. Azt szeretnék hogy egy jó egyetemen, jó jegyekkel, el tudjak helyezkedni, majd jó fizetést kapni, és boldogan élni. Utálom a tényt, hogy többé már nem vagyok gyerek. Bár a csapat mellett eddig sem volt nagyon lehetőségem, de most végképp elszállt. Egyetem mellett pedig a melót biztosan nem bírnám ki, így a szüleim kibéreltek nekem egy lakást Tokyo-ban, és küldenek pénzt. A dolog eléggé anyámasszony katonájaként hangzik, de a stressz túl könnyen kicsinálja az embert. Így egy rakat papírral, az egyik bőröndben egy szál futonnal, és pár háztartási cuccal, a másik bőrödbe pedig ruhákkal és egyéb kellékekkel, vonatjeggyel a hátizsákban indultam el Tokyo-ba. Bár jártam már ott, de sosem egyedül. Vagy edzőtábor, és akkor csapattal, vagy családdal. Ijesztően egyedül voltam, főleg ahogy a vonat állomáshoz sétáltam le lassan,  és tekintve hogy hajnali fél hat volt, egy lélek se járt kint. Tudtam hogy hazautazhatok. Tudtam hogy meg van a lehetőségem, nem börtönbe megyek, és nem is a világ végére, de még is olyan érzés volt mintha örökre hagynám el a szülővárosomat, és a világ végére készülnék. Ahogy lassan baktattam le, egyszerűen a szemem előtt játszódott le minden. Daichi és én gyerekként versenyzünk a domb aljáig, alsósan játszunk röplabdát, alsóközépben itt sétáltunk hazafelé, végig a a középiskoláról beszélve. Aztán...jött amire annyira vártunk, de még hihetetlenebb volt mint ahogy elképzeltük. Bár az első év nehéz, és röplabda szempontjából is pocsék volt, a másodikban Ukai edző jött, és bár sokan kiléptek, rendbe tett minket. Az utolsó év pedig... Talán a legemlékezetesebb. Tanaka félmeztelenül forgatja a pólóját a feje fölött csatakiáltásokkal, Kageyama Hintát veri, Daichi szét szedi őket, Noya vesz jégkrémet, Tsukishima hangosan röhög hogy Kageyama mekkora nyomorék, Kageyama készül megverni, Daichi dühös és mindenki haza sprinttel. Ezeket az emlékeket látva még kevésbé sem akartam elmenni, de az életnek mennie kell tovább. A lépteim egyre nehezebbnek tűntek, és egyre inkább csak az emlékek után akartam kapkodni. Végül ímmel-ámmal leszenvedtem magam a vonathoz, ahol a bőröndömön ülve dekkoltam húsz percet, majd felszálltam az egyik szerelvényre. Feltettem a bőröndjeim, majd, leültem az ablak mellé. Zavart a csend, az egyedüllét, hogy nem reggeliztem, hogy a vonat tíz percen belül indul, és hogy Tokyo felé megy. Kinézve az ablakon, végül minden önuralmamra szükség volt, hogy csak betegyem a fülhallgatóm, és ne sírjam el magam.

Majdnem három óra zenehallgatás, bambulás ki az ablakon, és folyamatos belső panaszkodások, hogy mennyire nem akarom, nem lassította le az időt. Ott álltam a hatalmas Tokyo-ban, ahol alig sikerült a sok embertől leszenvednem magam a vonatról. Ott a második legjobb barátomhoz fordultam Daichi után, még pedig Google Maps-hez. Az nagy nehezen oda navigált, csak háromszor kérdeztem meg ugyanazt az öreg nénit mi merre van, (a végén már majdnem elvert a rizsfőzőjével), megtaláltam a lakásom. A tulajosnak megmutattam a papírjaim, ő odaadta a kulcsot, és megmondta, hogy a legfelső szinten van. Persze, én sem lakhatok a földszinten, mert milyen lenne az élet ha nem irónikus, és a liftbe kellett bepréselnem magamat. Miután kimásztam a liftből, és megkerestem az új "otthonom" elfordítottam a kulcsot és betoltam magam előtt a csomagokat. A nagy ablakokon se függöny, se semmi így még villanyt se kell pazarolni, majd neki álltam lassan kipakolni. A szüleim előre megvettek nekem oda a letfontossabb dolgokat, így csak azokat is kicsomagoltam és betoltam az elképzelt helyükre, végül pedig csak leterítettem a futont a tatamira és elterültem rajta a fáradságtól. Ekkor vészjelző, a hasam jobb időpontban nem is közölhette volna hogy éhes, így kikálszálódtam kényelmes alvóhelyemről, és összekaptam pár dolgot hogy elmehessek a legközelebbi kis boltba, valami egyszerű és gyors kajáért, hiszen én sem ma fogom felavatni a konyhát. Tíz perc keringés mint valami eltévedt meteroit megtaláltam azt a pici éjjelnappalit amit láttam odafelé, és ott rögtön bevásároltam minden egy napi túléléshez szükséges dolgot. Visszasétáltam, és neki álltam az üres nappali közepén chipset enni, miközben a telefonommal próbálok az itteni hálózatra rákapcsolódni. A legkevésbé sem egészséges étkezés után, felhívtam Anyát, hogy megnyugtassam minden a legnagyobb rendben van. Egy negyed óra beszélgetés után, kelletlenül pillantottam az utolsó kibontatlan csomagra. Nem volt nagy, sem valami miniatűrizált, és pontosan tudtam mi van benne. És nem akartam kinyitni.

Az egyetemi ünneplő egyenruha.
Holnap kezdődik a tanév.
A fenébe.