Romlott Delimirít - Az üldözött hercegnő

1. fejezet

Fojtogató, sűrű füst lepte Derómion utcáit. A síri csendet csak a lerombolt házakból fel-felcsapó lángnyelvek ropogása és dögevő állatok marakodásának hangja törte meg. Pedig bőven volt miből táplálkozniuk a bestiáknak, a holttestek százával hevertek szerteszét. Mindenkit lemészároltak a városban, kortól és nemtől függetlenül. Órákkal ezelőtt még virágzó település volt Derómion, termőföldekkel, fákkal körbevéve, a Szirózia egyik holtágának tövében. Mindene megvolt a lakosainak, amire vágytak, csak a karjukat kellett kinyújtani, hogy elvegyék. De ez mind a múlté, mert a város már csak vesztőhely, vadállatok etetője.

A parázsló romok közepén állt egy lobogó, amit a téli szél kezdett megfagyasztani. A fehér vászonra emberi vérrel festettek egy félreérthetetlen, jól kivehető írásjegyet. Méghozzá a rettegett mrotiánok írásjegyét, akik pénzért bármit hajlandóak megtenni, és oly' büszkék erre, hogy hirdetik is. Ez pedig ékes bizonyítéka annak, hogy valaki elpusztíttatta Derómiont.

A várostól távolabb, követvén a nyomaikat, már hallani is lehetett a zsoldosokat. Ordibálás, öblös nevetés és egy jellegzetes, orrfacsaró szag jellemezte őket. A hólepte tájon lomhán vonultak a tagbaszakadt harcosok, akik az évszaknak megfelelően vastag, bélelt ruházattal ötvözött bőrpáncélt viseltek.

Egy, az átlagnál alacsonyabb, mogorva arcú mrotián vezette az osztagot, aki ekkor jobb karját a magasba emelve megálljt parancsolt. Harcosai azonnal megmerevedtek és elhallgattak. Csak az egyre erősödő szél hangját lehetett hallani, semmi mást. Vezetőjük sarkon fordult, levette sisakját, majd tekintetét lassan végigvezette az alig ötven főt számláló alakulatán. Bíborvörös, kopasz feje csak úgy rikított a nagy fehérségben.

- Hozzátok ide! – adta ki utasítását a közös nyelven, ellentmondást nem tűrő, agresszív stílusban.

Az egyik, hatalmas pörölyt viselő harcos rögvest elé is vezette a láncra vert, vékony ember lányt. Hosszú, fekete haja összekócolódott és kisírta szemét, ám arcának szépségén ez mit sem változtatott. Szőrmebundája alól, itt-ott kilátszott a finom anyagú, díszes úri ruha, valamint a csuklójára zárt nehéz, öntött fém bilincs. Egy darabig szótlanul nézte a mrotián parancsnokot, majd lesütötte a tekintetét.

- Bírja még szusszal... hercegnő? – kérdezte megvetően a kopasz. - Mert ha nem, akkor ne legyen rest szólni az őrének. Nem akarom, hogy túlságosan megerőltesse magát – kanyarodott ádáz mosolyra a szája.

A szél hirtelen, vadul belekapott a lány hajába, mire összébb húzta magán a bundáját és köhögött néhányat, azonban nem válaszolt semmit a kopasznak, aki még nézte egy rövid ideig, majd újból menetiránynak fordult, és karjának legyintésére folytatták az utat.

Órákig meneteltek a holtággal párhuzamosan, mígnem végül elérték a Sziróziát és megpillanthatták a rajta lehorgonyzott hajójukat. A méretes, ránézésre úgy negyven méter hosszú vízi jármű körül vastagon befagyott a víz, ezért a mrotián csapat javarésze nekilátott összezúzni a jeget. Mindenki más a fedélzetre sietett, hogy kifújja magát a harc és a hosszú kutyagolás után. Foglyuk – aki sokkal fáradtabb volt, mint ők, ám büszkeségből nem kért segítséget – furcsállta, hogy nincsenek árbocai a hajónak, és evezőnyílásokat sem látott az oldalán. Ahogy kormányt, és semmi mást sem, ami az emberek által épített hajók nélkülözhetetlen tartozéka. Viszont nem volt mersze megkérdezni, hogy mivel akarják mozgásra bírni, és igazából nem is érdekelte túlságosan.

Miután feltörték a környező jégpáncélt, minden zsoldos a fedélzetre lépett, majd beemelték a fapallót, a horgonyt pedig felhúzták. Aztán a parancsnok jelére lassan elindult a jókora vízi jármű, melynek az orrától kezdődő, és az egész gerincén végigfutó hatalmas acélpenge biztosította az akadálymentes mozgást.