Romlott Delimirít - Az üldözött hercegnő

11. fejezet

A sarkán ülve térdelt Memízion, kihúzva magát, karjait előrenyújtva. Tenyereit az előtte álló fal felé szegezte, ujjait széttárta, miközben erősen koncentrált valamire. Csak akkor lett figyelmes arra, hogy valaki áll mögötte, mikor az már igen közel lopódzott hozzá. Fejét lassan oldalvást fordította, és gyilkos pillantást vetett fél szemével a hercegnőre. Egy darabig csak némán figyelték egymást, aztán Eviónia nyelt egyet nehézkesen, majd szóra nyitotta a száját, de Memízion megelőzte.

- Az első pillanattól fogva bizalmatlan velem szemben – mondta, miközben lassan felegyenesedett –, méghozzá teljes joggal. A megtévesztés és átverés a munkám része, ráadásul a legfelsőknek is dolgoztam jó pár alkalommal. Tőlük lestem el azt a káprázat akadályt, amin sikeresen átjutott. Ez igencsak meglepett, mondhatom. Nem gondoltam, hogy ekkora kurázsi van önben.

- Az igazság az, hogy már meghátráltam volna, mikor beleestem abba a nem létező aknába. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy átjutottam rajta – felelte nem túl hangosan a hercegnő.

- Nem hiszek a véletlenekben. A szerencsében annál inkább, ami olybá tűnik, hogy a kegyed oldalán áll – fordult meg a félmrotián. - Az őszinteségéért pedig rendkívül hálás vagyok. Éppen ezért hadd legyek én is az: áruló vagyok.

- Tudtam! – vonta össze a szemöldökét Eviónia.

- Elárultam számomra jelentéktelen és fontos személyeket egyaránt. Ha fizettek érte, akkor szemrebbenés nélkül megtettem. Egy gátlástalan féreg vagyok, aki betegesen sóvárog a pénz után. Habár az árulás esetében volt, hogy sokkal kevesebbért is megtettem, mint amennyiért egyébként elvállalom az ilyet. Egyszerűen élveztem visszaélni mások bizalmával. Néha már-már szégyelltem magam érte, de egyszerűen ilyen vagyok. – Itt egy lélegzetvételnyi időre elhallgatott Memízion, majd a hercegnő vádló arcára tekintve így folytatta: - Viszont vannak néhányan, akiket elárulhattam volna ugyan, azonban sokkal több hasznom van belőlük, ha nem teszem meg. Közéjük tartozik Trívior is. Jó, talán van némi érzelmi kötődésem felé, hiszen a születésemtől kezdve közel húsz éven át a gondomat viselte. Tulajdonképpen ő az, akire apámként tekintek.

Az utolsó mondatok hallatán igencsak meglepődött Eviónia.

- Gondodat viselte? – kérdezte. - Mégis miért?

- Nem sok barátja van Tríviornak, sőt meglehet, hogy már egy sincs – magyarázta a félmrotián. - Ám édesanyám egy volt azon néhány személy közül, aki elmondhatta ezt magáról. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy legjobb barátok voltak. Méghozzá nagyon sokáig. Aztán az anyám eltűnt. Mármint szó szerint, valamilyen ismeretlen erő elragadta egyik pillanatról a másikra. Trívior megmozgatott eget, földet, hogy megtalálja, de sajnos nem járt sikerrel. Így aztán magához vett, felnevelt, és a képességeimnek megfelelően kiképzett. Röviden ennyi a közös történetem vele.

- Hihetetlen! – csóválta meg fejét a hercegnő elmélázva. - Harcos, fürkész és apa.

A megállapítás hallatán egy őszinte, mégis sötét mosoly jelent meg Memízion arcán.

- Ő ennél sokkal több – felelte jeges komolysággal.

- Na, jól van! – tért vissza a határozottság Evióniába. - Kissé eltértünk az eredeti témától. Magyarázd meg nekem, méghozzá most azonnal, hogy mit keresel itt, egymagadban, legfelső technikákat alkalmazva!

- Azt, amit ön is: kutatok az áruló után. Sajnos vannak olyan kémek, akiket hétköznapi módszerekkel képtelenség megtalálni, ezért, mivel szert tettem különleges képességekre, azokat kell használnom. A csapdával próbáltam elszigetelni magam, mert teljes nyugalom kell a kereső technikához, amit sikeresen meghiúsított azzal, hogy utánam jött.