Romlott Delimirít - Az üldözött hercegnő

5. fejezet

Távolról már látszódtak a Testvér-hegység ikercsúcsai a kora délutáni napsütésben, melynek sugarai kellemesen simogatták a hercegnő és megmentője arcát. Trívior látványosan élvezte mindezt, Eviónia azonban mit sem törődött vele. Túlságosan kétségbe volt esve annak gondolatától, amit tenni készült. Még soha nem ölt meg senkit, ezért már előre gyötörte a bűntudat, hiszen az apja tévedhetett is, és lehet, hogy egy ártatlannal végez. Ellenben ha megérdemelten sújt le a férfira, ám elvéti, akkor az nem játssza tovább a szerepét, és rögtön elintézi. Arról nem is beszélve, hogy az idő sürgette, hiszen ennél jobb alkalma úgy sem lesz a gyilkosságra.

Jobb keze Trívior egyik dobókésére simult akarva-akaratlanul, aminek hideg érintésétől alig hallhatóan felszisszent, és rögtön elengedte. Viszont utána már tudatosan fonta köré ujjait, majd óvatosan leemelte a férfi övéről. Hosszú pillanatokig csak lógatta karját, fél szemmel a fegyvert nézve. Még ekkor sem volt teljesen biztos a dolgában. Csakhogy már nem volt értelme visszakozni, és lassan Trívior veséjéhez emelte, amit ekkor csak néhány centi választott el a késtől.

Hirtelen akkora gombóc nőtt a hercegnő torkában, amekkorát képtelen volt lenyelni. A keze megremegett, majdnem kiesett belőle a fegyver, de még időben megszorította az öklét. Ezt követően vett egy nagy levegőt, amivel egyidejűleg az elszántság is kiült arcára, aztán hátralendítette a kezét, hogy leadja gyilkos döfését. Csak ekkor vette észre, hogy Trívior a válla felett őt figyeli. Evióniában megállt az ütő, és minden ízében remegni kezdett a félelemtől. Fel sem fogta, hogy a férfi valójában nem őt nézi, hanem valami mást.

- Ó, a jó büdös... - hagyták el Trívior száját a kétségbeesett szavak, mire közvetlenül a hercegnő arca mellett egy nyílvessző csapódott a hátába, aminek ereje és lendülete rögtön kirántotta a nyeregből.

- Trívior!!! – kiáltotta a hercegnő megrökönyödve a magatehetetlenül zuhanó férfi után.

A következő pillanatban Lomha Tizenkettesnek ütközött egy nála sokkal testesebb szakrián, ami miatt éles, sípoló hangot adott ki. A hercegnő, akárcsak a férfi, kizuhant a nyeregből, ám rögtön el is kapta egy másik szakriánlovas mrotián, aki mérgesen vicsorogva leütötte és a hóna alá kapta.

Trívior meglepettsége egyre inkább alábbhagyott, ahogy távolodott a váratlan esemény epicentrumától, és rögtön tudta, hogy az első dolog, amit el kell intézzen, nem más, mint önnön túlélése. Ezért aztán mély, szaggatott füttyöket eresztett útjára, és becsukta szemét, hogy ne lássa, mennyi ideje van hátra. Már csak néhány tíz méterre volt a földtől, mikor Lomha Tizenkettes alá repült és megmentette a végzetes becsapódástól.

Amint visszakecmergett a nyeregbe, tekintetét felvonta, hogy végigmérje, mivel is áll szemben. Három szakriánlovas mrotián tartózkodott rajta kívül az égen, melyek közül kettő már vissza is fordult Hagzonosz felé. Egy, amelyiknél az íj és a nyilak voltak, pedig ismét őt támadta. Így hát – nem törődvén a hátát ért sérüléssel – előrántotta kardját a férfi, és nekilátott a soron következő, égetően fontos feladatnak: a bíborbőrű zsoldosok likvidálásának.

Gyorsan közeledő ellenfele egymás után lőtte ki a nyílvesszőket, melyeket ügyesen került el, és mielőtt összeütköztek volna, Trívior száznyolcvan fokban elfordította hátasát a tengelye körül. Mikor elhaladt az íjász felett, lazán csapott egyet fegyverével, és rögtön ezután a mrotián lemetszett feje vércsóvát húzva hullott alá, amit hamarosan követett az elernyedt teste is.

A másik két zsoldos, látván, hogy társukat milyen könnyedén intézte el az ember, a lehető legnagyobb sebességre ösztönözte szakriánját, azonban légi hátasaik nem voltak olyan fürgék, mint Lomha Tizenkettes, minek okán csupán néhány perc kellett, hogy beérje őket Trívior. A bíborbőrűek érezték a nyakuk körül szoruló hurkot, ezért az Evióniát cipelő a másikra pillantott, aki társa szigorú tekintetéből rögtön kiolvasta, hogy mi a teendője, és egyetértően bólintott. Aztán elengedve a kantárt hátrarugaszkodott a nyeregből.