Romlott Delimirít - Az üldözött hercegnő

6. fejezet

A hercegnő és szöktetője csak lassan tudott haladni Lomha Tizenkettes nélkül, valamint a sérülései végett. Nyílt területen jártak, amit jól be lehetett látni, ám ennek ellenére folyamatosan fülelt s figyelt Trívior. Az előbb alaposan meglepték a mrotiánok, amit még egyszer nem hagyhatott előfordulni. Közben Eviónia hideg havat szorított a jobb szemére, mert a legutolsó elrablójának köszönhetően egy jókora véraláfutás éktelenkedett rajta.

Ahogy így bandukoltak, egyszer csak egy alakot véltek felfedezni a távolban, aki mintha guggolt, vagy térdepelt volna. A borostás férfi rögtön óvatosságra intette a hercegnőt.

- Mit csinál az ott? – ráncolta össze kérdőn a homlokát Eviónia.

- Nem tudom, de lehet, hogy az ellenségnek dolgozik, szóval jobb lesz kideríteni – felelte határozottan Trívior. - Maradjon szorosan mögöttem!

Óvatosan indultak az ismeretlen alak felé, ügyelve arra, hogy a hó a lehető legkevésbé ropogjon a lábuk alatt. Ahogy közelebb értek hozzá, rögvest észrevették, hogy valójában nem is a hóban, hanem egy teljesen érintetlen, grafitszürke színű, sokszög alakú tisztás közepén guggol. Annak széléhez érve, mielőtt ráléptek volna, a sötét utazóköpenyt viselő alak hirtelen oldalra nyújtotta egyik karját, és parancsoló stílusban így szólt:

- Megállni!

Ennek hallatán Trívior arcvonásai hirtelen megkeményedtek. Na, nem azért, mert nem viselte könnyedén, ha egy idegen így ráparancsol, hanem azért, mert nagyon ismerős volt neki annak hangja.

- Memízion... – mondta kissé meglepetten.

A név hallatán mintha megrezzent volna az alak, és rögvest felegyenesedett. Aztán lassan hátravetette tekintetét, ám az arcát még ekkor is eltakarta a csuklya. Egy jó darabig csak nézte a hercegnőt és a borostás férfit, aztán feléjük fordult egész testével.

- Trívior? – kérdezte végül, miközben két kezével hátrahajtotta fején a kapucnit.

Egy szőke hajú, rózsaszín bőrű, alamuszi tekintetű félmrotiánt pillantottak meg.

Trívior szúrós szemmel nézett rá hosszan, aztán némileg enyhülni látszottak a vonásai, végül egy apró mosolyra húzódott a szája.

- Több tíz éve, hogy elváltak útjaink, de a hangod még mindig ugyan olyan idegesítő, mint volt – állapította meg.

- Te viszont sokkal csúnyább lettél – felelte Memízion incselkedő stílusban, és alattomos vigyor terült szét az arcán.

- Trí... Trívior – húzogatta meg félve védelmezője ruháját Eviónia. – Ő... egy félmrotián.

- Valóban az – értett egyet a borostás férfi. - Ráadásul egy semmirekellő, naplopó félmrotián volt, mikor először találkoztam vele. Érthetetlen, hogy a sors miért neki szánta a legnagyszerűbb embert édesanyául, akit valaha ismertem.

- Valószínűleg azért, hogy általa kiképezhesd a világ legjobb fürkészét – öltötte karba a kezeit Memízion fellengzősen.

- Látom, veled együtt az önelégültséged is megnőtt – rázta meg gunyorosan a fejét Trívior. - Nem örülök neki túlságosan.

- De... de... akkor is... – aggodalmaskodott tovább a hercegnő.

- Nyugodjon meg! – lépett közelebb Evióniához Memízion. - Nem akarok ártani kegyednek. Ha akarnék, se tudnék, legalábbis addig semmiképp, amíg ez az ember jelen van – bökött fejével a borostás férfi felé. - Még akkor sem, ha innentől kezdve minden egyes napomat harci képzéssel tölteném az életem végéig. Szóval, semmi oka a pánikra.