Romlott Delimirít - Az üldözött hercegnő

9. fejezet

Trívior nyomasztó álomból riadt fel, alig néhány órával az elalvást követően. Talán épp azért, mert megérezte, hogy valami nincs rendben. Az egyik fehér harcos ekkor sietett Zekziónumhoz, és valamit a fülébe súgott, mire a volt legfelső látványosan idegessé vált. Tríviornak sem kellett több, rögtön felpattant a helyéről.

- Mi az? Mi történt? – lépett Zekziónum mellé.

- Az egyik felderítőm mrotiánokkal találkozott.

- Merrefelé?

- Mindenfelé – válaszolta baljósan a volt legfelső, majd az alvók felé fordult. - Ébresztő! – kiáltotta. - Hamarosan megtámadnak minket. Mindenki húzódjon fedezékbe!

A karaván tagjai zavartan tértek magukhoz, és még egy darabig kábák voltak a hosszúra nyúlt mulatozás végett. Néhányan el sem akarták hinni Zekziónum szavait, és visszafeküdtek aludni. Csakhogy rövidesen annyira eluralkodott a pánik a táboron belül, hogy még a kétkedők is elbizonytalanodtak.

Eviónia kétségbeesetten kereste tekintetével Tríviort, aki ekkor szaladt hozzá.

- Most mi lesz? – kérdezte keservesen a hercegnő. – Meghalunk?

- Dehogy! – rázta meg fejét a borostás férfi. – Csak maradjon Zekziónummal! Még mindig nem túl szimpatikus figura, de mellette nem eshet baja.

- Ugye, életben fogsz maradni?

- Mindent megteszek érte – azzal felugrott az egyik szekérre Trívior, és a sötétet kezdte pásztázni.

Ekkor a tábor külső gyűrűje körül elhelyezkedett fehér harcosok váratlanul felragyogtak, élesen megvilágítva a környező erdőt.

- Remélem, állni fogjátok a sarat, különben nagyon rosszra fordulhatnak a dolgok – nézett a hozzá legközelebb eső harcosra Trívior, aki lassan felé fordította a tekintetét, és bólintott egyet.

A következő pillanatban nyílvesszők suhantak el mellettük, melyek közül kettő telibe találta az egyik fehér harcost, áthaladt rajta, majd a mögötte lévő szekérben állapodott meg. Trívior a földre vetette utazó köpenyét, kardot rántott és vicsorogva tekintett a fák közé, ahol végre megpillantotta az első bíborbőrű zsoldost, aztán a szekérről leugorva előre lódult. Ahogy szaladt, egyre több mrotián jelent meg előtte, ám ez abszolút nem zavarta. Csak rohant rendíthetetlenül, és egy ügyes mozdulattal kiontotta első célpontjának beleit. A körülötte lévők azonnal rárontottak, de elképesztő fürgeségről tanúbizonyságot adva tért ki előlük. A bíborbőrűek szinte nem is hittek a szemüknek, ám a következő pillanatban elvesztették néhány végtagjukat és az életüket egyaránt.

Bármilyen könnyedén is győzte le ellenfeleit Trívior, sajnos nem tudott mindenhol ott lenni, ezért Zekziónum harcosaira hárult a mrotián csapat többi részének visszaverése. A mezítelen lényeket nem is vették komolyan elsőre a zsoldosok, ami nagy előnyhöz juttatta őket. Az első néhány bíborbőrűt játszi könnyedséggel végezték ki. Puszta kézzel. Azért nem volt szükségük fegyverre, mert ők maguk voltak azok, melyek ellen nem lehetett védekezni. A testüket alkotó különös, gyurmaszerű anyag instabil volt, aminek köszönhetően úgy változtatták meg a külsejüket, ahogy csak akarták. Ránőttek az ellenfeleikre, és a testnyílásaikon keresztül belülről roncsolták szét őket, vagy épp az arcukat maszkként befedve vonták meg tőlük a levegőt. Ha nem is mindig sikerült megölniük a mrotiánokat, próbáltak olyan sérüléseket ejteni rajtuk, hogy rögtön harcképtelenné váljanak. Szemet szúrtak, végtagokat törtek, sőt, néhány az ellenfele idegrendszeréhez kapcsolódva átvette az irányítást a teste felett, és megtámadta vele saját bajtársait.