Romlott Delimirít - Az üldözött hercegnő

4. fejezet

A menetszél majd' lesodorta Tríviort és Evióniát, szorosan kellett kapaszkodniuk, hogy ne zuhanjanak le Lomha Tizenkettesről, aki sebesen száguldott a világosba forduló égbolton. Azonban a hajnalhasadással együtt megérkezett a rossz idő is, ami igencsak megnehezítette a haladást. Először csak szállingózott a hó, utána szakadni kezdett, majd végül viharba torkollt. Így aztán néhány órányi repülést követően leszállni kényszerült a szökésben lévő páros.

Egy erdő szélénél ért földet a szakrián, amit sűrű, elfagyott növényzet és össze-vissza nőtt fák jellemeztek. Érintetlen volt, az rögtön látszott, ami a hercegnőben komoly aggodalmat keltett.

- Nem sok jót hallani a vadon erdőiről mostanság – szólalt meg hidegtől remegő hangon, majd kiszállt a nyeregből. - Veszélyessé váltak. Nem biztonságosak senki számára.

- Akár biztonságos, akár nem, most muszáj lesz menedékként használnunk – felelte a borostás arcú férfi.

- Remélem, nem ez a menedék lesz a sírhelyünk – puffogta Eviónia.

- Ne aggódjon! – vetette le magát a havas földre Trívior. - Nem lesz semmi baj.

Azzal kantárszáron ragadta Lomha Tizenkettest és határozott tempóban indult el a sűrű, sötét örökzöldek irányába.

A hercegnő követte, de már az első lépések után belelépett egy tüskébe, ami nem csak a csizmáját szakította át, hanem a talpát is megszúrta. Fájdalmasan felszisszent, ám mivel nem akart lemaradni Tríviortól, próbálta figyelmen kívül hagyni a sérülését és felzárkózott.

Sokáig gyalogoltak a rengetegben, míg végül elértek egy tisztáshoz, ami felett sűrű lombkorona állított akadályt a hóviharnak. Ott egy fához kötötte szakriánját a férfi, majd leült egy mohákkal benőtt sziklára, hogy kifújja magát. Vele szemben huppant le Eviónia egy száradt levelekkel takart fatuskóra. Egy darabig csak hallgattak és a környéket vizslatták, majd végül a hercegnő törte meg a csendet.

- Szerintem ez egy tökéletes alkalom arra, hogy végre magyarázatot kapjak a velem történtekre – mondta határozottan.

- Ez így igaz – bólogatott Trívior. - Már bele is akartam kezdeni, csak egy kicsit össze kellett szednem a gondolataimat – azzal hátra simította csapzott haját. - Szóval, egy legfelső utasítására lett elhurcolva, aki azért irtatta ki Derómiont, hogy egyszerű mrotián támadásnak tűnjön az akció.

- Egy legfelső?! – hűlt el Eviónia. - D... de miért?

- Arról fogalmam sincs – pillantott rá Trívior. - Bár nyilván nem azért, hogy önfeledten csevegjenek egyet.

A hercegnő magába roskadt és hosszú ideig csak elmélkedett. Nagyon sokat töprengett az elmúlt napokban arról, hogy ki lehet a felelős a vele történt szörnyűségekkel kapcsolatban, ám azt egyáltalán nem gondolta volna, hogy világuk egyik irányítója az.

- És te honnan tudtál erről? – kérdezte félszegen.

- Fogalmazzunk úgy, hogy nem igazán kedvelem a legfelsőket – kezdett bele a borostás férfi. - Ebből kifolyólag pedig mindenféle információ, amit róluk hallok, megragad a fejemben. Néhány nappal ezelőtt egy blizotingi kocsmában az a szóbeszéd járta, hogy egyikük felbérelt egy mrotián osztagot arra, hogy megszerezzék neki az emberi birodalom trónörökösét. Ekkor vált egyértelművé számomra, hogy valami nagyon sötét dologról lehet szó. Szerencsére azt is megtudtam, hogy Hagzonoszba fogják leszállítani a hercegnőt, így aztán felkerekedtem, hogy meggátoljam a legfelső tervének megvalósulását, és épségben hazakísérjem a trónörököst.