Romlott Delimirít - Az üldözött hercegnő

2. fejezet

A mrotiánok napokig hajóztak a Szirózia sodrásával szemben, északnyugat felé. A hercegnőnek persze sokkal lassabban telt az idő, mint fogva tartóinak, pláne, hogy egyszer sem hagyta el a hajó gyomrát, és ez felettébb negatív hatással volt az egyébként sem túl rózsás kedvére. Csak ezt követően ellenőrizte le Vreptosz, hogy minden rendben van-e vele, azonban egy röpke pillantást vetett rá mindössze, aztán folytatta útját a mindenki számára tiltott ajtó felé. Dörömbölt rajta néhányat, majd nem sokkal később ki is nyílt, ám csak résnyire, ezért a lány nem láthatta, hogy néz ki az idomár. Nem hallotta, mit mond neki Vreptosz, de kisvártatva lelassított, majd megállt a hajó, mire a mrotián osztag partra szállt.

A hercegnő rosszat sejtett, és lám, néhány óra elteltével, egy halászfalu sikeres kifosztása után, diadalittas hangulatban tértek vissza a harcosok. Örömükre némi árnyékot vetett – mint ahogy azt később megtudakolta őrétől a lány –, hogy a helyieknek sikerült megölniük két zsoldost is. Retorzió gyanánt, az éktelen haragra gerjedt kapitányuk parancsára magukkal hurcolták a falu vezetőjét és családját. Őket is a hajó rakterében szállásolták el, ám annyira rettegtek, hogy egy darabig fel se tűnt nekik a másik, már ott lévő fogoly.

A családfő volt az, aki – miután némi nyugalmat erőltetett magára – először rápillantott, és a fáklyák pislákoló fényében mintha királyának lányát, Eviónia hercegnőt vélte volna felfedezni benne. Hosszú pillanatokig csak nézte, de annyira szürreálisnak tűnt számára, hogy ott van velük országa vezetőjének egyetlen gyermeke, hogy nem akarta elhinni, amit lát. Aztán habogva tette fel kérdését a lány személyazonosságát illetően, mire az egy bólintással válaszolt neki. Rögtön beszélgetésbe elegyedtek volna, ám a mrotiánok szigorú fenyítésére csöndben kellett maradniuk. A gondolataikat azonban nem regulázhatták meg, így hát fondorlatos szökési tervet szőtt magában Eviónia. Minden egyes részletét alaposan végiggondolta, és bár sok buktatója volt, tudta, ha összefognak, hamarosan szabadok lesznek.

Csakhogy elmondani már nem volt alkalma, mert napnyugta után a fedélzetre rángatták a családot, hogy különböző fogások formájában felfalják őket a bíborbőrűek. Nem akarta hallgatni, ahogy a család akkor még élő tagjai sírnak és könyörögnek az életükért, ezért a fülére tapasztotta tenyereit a hercegnő, ám ennek ellenére is úgy érezte, mintha az ő szívébe is kést döfnének. Szerencsére nem kellett sokáig kitartson, mert a fedélzeten szertefolyó vér átszivárgott a deszkák illesztékei között, aminek néhány cseppje az arcára – majd miután feltekintett, a szemébe – csöppent, és menten eszméletét vesztette.

Riadva tért magához Eviónia, ahogy a hajó megrázkódott. Hirtelen azt sem tudta, hol van, csak forgatta a fejét kábán. De a mellette posztoló mrotián láttán hamar rájött, mire megtörten sóhajtott egyet.

- Megérkeztünk – közölte vele az őre.

- Hova? – kérdezte halkan a hercegnő.

- Blizotingba. Illetve annak fővárosába, Hagzonoszba.

- Jaj, ne...

Ugyan még soha nem járt a blizotingok földjén Eviónia, viszont már olyan sok rosszat hallott róla, hogy rögvest kiverte a víz. Mert ez az egyetlen ország, ahonnan a más vidékek körözött bűnözői nincsenek kitiltva. Ennek okán hamar a kriminálisak kedvenc helye lett, kiknek az egója itt akkorára nő, hogy az égig ér. Természetesen rajtuk kívül más nem igazán látogatja Blizotingot, főleg, mert az egy napra eső halottak száma finoman szólva is meghaladja az átlagos értéket. Ez a gondolat pedig újra az ájulás szélére sodorta a hercegnőt, ám mielőtt ez bekövetkezett volna, az őt felügyelő mrotián a fedélzetre kísérte, ahol körültekintve a lélegzete is elállt.