Romlott Delimirít - Az üldözött hercegnő

13. fejezet

Az utazók jókedvűen érkeztek a faluba, ahol kissé furcsállva fogadták őket. A helybéliek legnagyobb meglepetése – valamint a karaváné egyaránt – a hercegnő volt, aki ekkor fedte fel személyazonosságát, hiszen országszerte az a szóbeszéd járta, hogy bajba került és nyoma veszett. Rögtön testőrséget akartak verbuválni számára a broviámiak, azonban ő megnyugtatott mindenkit, hogy a lehető legnagyobb rendben és biztonságban van. Aztán megkérte a falut, hogy fogadják be az újonnan érkezetteket, cserébe pedig Zekziónum oltalma alá kerül az egész település. A helybélieknek nem volt ellenvetésük, rögtön meghajoltak a hercegnő akarata előtt. Aztán amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan búcsúzott is Eviónia, hiszen neki még el kellett jutnia a fővárosba.

- Mostantól rád hárul Broviám felügyelete – nézett Zekziónumra a hercegnő, ahogy a falu utolsó házait elhagyva megállt elbúcsúzni. - Arra kérlek, hogy tedd ezt a legjobb tudásod szerint!

- Ez magától értetődik – felelte tisztelettudóan a volt legfelső. - Mindenki nevében köszönöm, hogy nem hagyott a sorsunkra, és a hazájába fogadott minket. Remélem, nem kerül bajba miattunk, mikor az édesapja tudomást szerez minderről.

- Ugyan, dehogy! – legyintett Eviónia. - Az édesapámat mindig kenyérre lehet kenni, ha rólam van szó. Egyébként is tudja, hogy megfontolt lány vagyok.

- Nagyszerű uralkodó lesz kegyedből – állapította meg Zekziónum. - Nagyon várom, hogy eljöjjön az a korszak – hajolt meg illedelmesen, majd Tríviorra tekintve így szólt: - Neked pedig hatalmas szerencsét és kitartást kívánok a jövőre! Szükséged lesz rájuk.

A borostás férfi csak szótlanul bólintott egyet a szokásához híven, majd a hercegnővel együtt – aki most először nézett kedvesen a volt legfelsőre – tovaindultak.

Az egyik hrámdek gyíkon ülve folytatták az utat, aminek köszönhetően gyorsan haladtak. Egy pihenő alkalmával, miközben azt nézték, ahogy hátasállatuk levadászik egy gömbölyded, bundás lényt, Evióniának rögtön eszébe jutott a barlang előtti mészárlás. Valamint az, aki elkövette.

- Milyen érzés halálrémnek lenni? – szólalt meg hosszú hallgatás után.

Hirtelen még a hercegnő sem hitte el, hogy fel merte tenni a kérdést, ám ahogy rátekintett Trívior nyugodt arcára, tudta, hogy nincs baj.

- Nehéz erre a kérdésre felelni – morfondírozott el a borostás férfi. - Sokáig csak egy felesleges szörnynek éreztem magam, és az igazat megvallva az is voltam, miután a legfelsőknek nem kellettünk többé. Hosszú ideig bolyongtam, azon tűnődve, hogy mit kezdjek az életemmel, de idővel, miután jobban megismertem a világot, magamat és azt a rettentő erőt, amivel felruháztak, rájöttem, hogy lehetek fontos része az egésznek. Méghozzá úgy, hogy jóváteszem azt, amit a megalkotóim elrontottak. Szóval nagyjából egész Delimirítet. És megnyugtató a gondolat, hogy sokakkal ellentétben én tényleg képes vagyok változtatni a dolgokon. Úgyhogy, mi tagadás, nagyszerű érzés halálrémnek lenni.

Eviónia érdeklődve hallgatta végig Trívior válaszát, majd ezt kérdezte:

- Tényleg el tudnád törölni az életet Delimirítről?

A férfi az arcát dörzsölgetve merengett.

- Ez jó kérdés. Egy halálrém képes lenne szembeszállni velem, de nem tudom, hogy rajtam kívül maradt-e másik, aki megtarthatta az erejét. Ugyanakkor vannak más nagyhatalmú lények is, akik közös erővel talán meg tudnának állítani. Tehát a válaszom: nincs kizárva, hogy ne tudnám eltörölni az életet.

- Ezek hallatán, és a velünk történtek után nagyon különös érzés melletted üldögélni. Csak egy kis jelentéktelen semminek érzem magam.