Amíg élünk és meghalunk [Mo Dao Zu Shi fanfiction]

4.

Valószínűleg bealudtam, mert a hasam korgására ébredtem. Az egész házban ínycsiklandozó illatok terjengtek. Szóval Lan Zhan visszatért, és most valószínűleg a konyhámban főzőcskézik. Milyen jó is lenne. Összeköltöznénk és ő főzne rám. Kis takaros férjecském.
Álmodozásomból az ajtó nyitódása zökkentett ki.
- Felébredtél? – pillantott rám Lan Wangji azokkal a gyönyörű szemeivel. – Csináltam vacsorát. Zabkása jó lesz? Xichen azt mondta, hogy pihentessük a gyomrodat.
- Zabkása? – fintorogtam. – Akkor mi volt az a jó sült hús illat, amit éreztem? – tornáztam magam ülőhelyzetbe.
- Valószínűleg a szomszéd – fordult sarkon. Ennyit arról, hogy valami finomat eszek. Bár értékelem a gesztust, ráadásul Wangji készítette nekem...
A következő percben egy tálcát egyensúlyozva a kezében jött vissza.
- Remélem, nem baj, hogy használtam az almáidból – tette le az ölembe.
Farkasszemet néztem az almás zabkásával. Végül is nem nézett ki olyan borzasztóan.
- Hé, Wangji, nem akarsz megetetni? – vigyorogtam rá.
- A kezed nem törött el – morogta.
- De booorzalmas fájdalmaim vannak a végtagjaimban – nyomtam meg direkt a „borzalmas" szót.
- Nincsen semmi bajod – dőlt neki az íróasztalomnak karba tett kézzel.
Komoly arccal figyelte, ahogy sóhajtva megadom magam, és magamtól enni kezdek. Igazából kicsit meglepődtem, hogy ilyen finomat főzött. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen jó szakács. Úgy látszik, a dolgok változnak.
Csendben eszegettem, közben fél szemmel Lan Zhant figyeltem. Maga elé bámult, így jobban szemügyre tudtam venni. Egy sötétkék bokájáig feltűrt farmernadrágot viselt, valamint egy világoskék feles ujjú inget. Hosszú fekete haja lágyan omlott a vállára, ma nem tűzte fel. Arcvonásaiból semmit sem tudtam kiolvasni. Vajon mire gondolhat?
Valószínűleg megérezte, hogy nézem, ezért felkapta a fejét. A tekintetünk egy másodpercre kapcsolódott, nekem pedig ennyi bőven elég is volt ahhoz, hogy a szívem vad kalapálásba kezdjen.
- Megetted? – kérdezett rá, pedig láthatta a magam előtt fekvő üres tányért.
- Igen – biccentettem.
Gyorsan felnyalábolta a tálcával együtt, és kisietett a helyiségből.
Jól esett az étel, ezért visszadőltem fekvő helyzetbe. Annyira kényelmes volt így, hogy újra bealudtam.

Az éjszaka közepén riadtam meg. Rémálom. Nem tudtam, örüljek-e, hogy ennek legalább nem volt köze a múltamról szóló álmoknak.
Sóhajtva felültem. Úgy sem tudnék egy darabig visszaaludni. Éreztem, hogy mosdóba kell mennem, ráadásul egy fürdés sem ártott volna, hiszen ragadtam a kosztól. Mérlegeltem. Úgy éreztem, enyhültek a fájdalmaim, talán képes vagyok lábra állni.
Felültem, és kicsúsztam az ágy szélére. A lábam hozzáért a padlóhoz. Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam felállni. Kisebb tántorgás után végre stabilan álltam. Nagy lendülettel indultam volna el, de a hasamba éles fájdalom nyilallt. Aha, szóval csak csínján a heveskedéssel.
Mint egy csiga, körülbelül olyan sebességgel voltam csak képes haladni. Magamhoz vettem a pizsamámat (ami nem állt másból, mint egy pólóból és alsónadrágból), és óvatosan kinyitottam a szobaajtóm. Kilestem a nappaliba, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy Lan Wangji alszik, nekiindultam. A kanapé mellett azonban muszáj volt megállnom. Szóval tényleg nem viccelt, amikor azt mondta, az ülőalkalmatosságon fog aludni. Oldalasan feküdt, a térde kicsit le is lógott. Egy pléddel, amit valószínűleg otthonról hozott, vállig be volt takarva. A haja szerteszét terült körülötte. Ajkai félig elnyíltak.
Figyeltem az édesen szunnyadó Wangjit. Legszívesebben odahajoltam volna hozzá, hogy egy csókot lophassak tőle. De nem lehetett. Nem ébreszthettem fel.
Tovább haladtam a fürdőszoba felé, közben akaratlanul is bevillantak az emlékek. Pedig Lan Zhan előbb szeretett belém, mint én belé. És most meg rá kell várni.

A zuhany nagyon jól esett. Felfrissülve léptem ki a kabinból. Megtörülköztem, majd magamra kaptam az alsómat. Vizes hajamat csak egy törülközővel töröltem át, lusta voltam megszárítani. Megmostam a fogamat, majd hanyagul visszadobtam a fogkefémet a pohárba, azonban túl erőset dobtam, mert a fogkefe magával sodorva a poharat, elkezdett esni a csap lábánál álló kis kukába. Utánuk kaptam, és még az ujjaim begyével sikerült eltérítenem őket, így hangos koppanással értek földet a csempén. Én viszont nem bírtam felegyenesedni. A hasamhoz kaptam, és muszáj volt leguggolnom, mert nem bírtam magam egyenesben tartani. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de nem ment. Nem kaptam rendesen levegőt.
- Wei Wuxian – csapódott ki az ajtó, mire egy riadt tekintetű Lan Wangjival találtam szembe magam. – Jól vagy? – térdelt le hozzám azonnal.
- Nem – suttogtam elfúló hangon. – De mindjárt jobb lesz.
Igazából rájöttem, mihez is hasonlított ez az érzés. Amikor a kamaszodó 7.-es, 8.-os fiúk teljes erővel hasba találják a lányokat kidobós közben. Olyankor is, mintha pár másodpercre nem kapnál levegőt. Aztán persze visszaáll a légzésed, de alig bírsz kiegyenesedve járni a fájdalomtól a hasadban. Na, én is így voltam vele. Csak rosszabb.
Lehunyt szemmel koncentráltam, és vártam hátha jobb lesz. Ekkor olyan történt, amire nem számítottam. Lang Wangji óvatosan magához húzott, és a hátamat kezdte simogatni. Nagyon jól esett az érintése.
- Ne szóljunk Xichennek? – kérdezte halkan.
- Nem kell, tényleg mindjárt jobb lesz – suttogtam.
A légzésem kezdett lassan tényleg normalizálódni, így magamba tudtam szívni Lan Zhan émelyítő illatát. Percekig maradtunk így, mozdulatlanul. A fájdalmam lassan kezdett csillapodni. Óvatosan felemeltem a fejemet.
- Jobb? – kérdezte rögtön.
- Egy kicsit – biccentettem.
- Visszaviszlek a szobádba.
Mire bármit reagálni tudtam volna, a délutánihoz hasonlóan az ölébe kapott. Csak tudnám, hogy bír el ilyen könnyen!
Megindult velem a hálóba, és még akár élveztem is volna a helyzetet, hisz itt feküdtem a karjaiban, szinte meztelünk, teljesen kiszolgáltatottan.
Óvatosan az befektetett az ágyba, még be is takart.
- Várj – kaptam el hirtelen a pólójának szárát, amikor láttam, hogy távozni készül. – Ne hagyj itt – suttogtam lehajtott fejjel. – Aludj itt. Kérlek. Csak ma éjjel.
- Engedj el – szólt hűvösen, nekem meg visszahullt a kezem magam mellé.
Szó nélkül viharzott ki a nappaliba. Szomorúan néztem utána, torkomban gombócot éreztem. Úgy igazán elfogott a sírhatnék. Mégis mióta vagyok ilyen nyápic?
Mielőtt elsüllyedhettem volna a gondolataim legmélyebb bugyraiban, legnagyobb meglepetésemre belépett a szobába hóna alatt a kék és fehér felhőmintás plédjével.
- Csak ne próbálkozz semmi fura dologgal – nézett rám szigorúan. Lefeküdt az ágy másik felére háttal nekem, majd betakarózott.
Óvatosan kinyújtottam a kezem, és az ujjamra csavartam egyik hajtincsét, amit nem vett észre.
- Jó éjt – suttogtam, majd lehunytam a szemem. A szívem hevesen kalimpált, és alig bírtam ki, hogy ne vigyorogjak.