Amíg élünk és meghalunk [Mo Dao Zu Shi fanfiction]

7.

Lassú léptekkel vándoroltam a lakásom egyik pontjából a másikba követve a melankolikus dallamot. Így ment ez már ötödik napja. A fuvolámon ugyanazt a bánatos dalt játszottam, már ki tudja, hányadszorra, teljesen a gondolataimba merülve, miközben lassan szambáztam ide-oda a házban. Csak akkor tartottam pihenőt, amikor ettem, aludtam, a fürdőszobában voltam, vagy éppen sikerült más foglalatosságot találnom. Vagyis a napjaim jószerivel fuvolázással teltek. Ha így folytatom, a végén még minden profit is túlszárnyalok.
Az ablakhoz léptem. Kint esett az eső. Ahogy néztem a szürkébe bújtatott utcát, rá kellett jöjjek, hogy ez most tökéletesen illik a hangulatomhoz.
- Wei Wuxian!
Ijedten perdültem meg a tengelyem körül a nevem hallatán. Jiang Cheng állt az ajtóban. Vizes esernyőjét a falnak döntötte, majd miután levetette sáros cipőit is, felém fordult.
- Már megint fuvolázol?
- Inkább még mindig – motyogtam, majd leengedtem magam mellé drága hangszeremet.
- Nem lesz ez így jó, Wei – csóválta a fejét. – Kezdesz teljesen bedepresszálni.
- Ugyan, kutya bajom – dőltem neki az ablakpárkánynak. – Csak elütöm az időt.
- Azzal, hogy nap mint nap ugyanazt a szomorú dalt játszod megállás nélkül? – húzta fel az egyik szemöldökét, mire nem túl magabiztosan bólintottam egyet. – Legalább a leckéidet megcsináltad, amiket elhoztam? – sóhajtott.
- Minek? Ha így folytatódik egy hónapon belül ki is rúgnak – nevettem fel keserűen.
- Na, igen, erről beszélek – lépkedett egyre közelebb morogva. Amint elém ért, se szó se beszéd, kikapta a kezemből a fuvolámat.
- Hé! – kaptam utána, de gyorsabb volt. – Add vissza! Cheng!
- Majd ha mutatsz egy kis életjelet – nézett rám szigorúan.
- Mit szeretnél, mit csináljak? – kérdeztem magatehetetlenül. – Eddig legalább eljárogattam az iskolába, veletek lehettem, idegesíthettem a tanárokat – soroltam, majd hirtelen bevillant Lan Wangji arca, és elhallgattam. Azóta nem is találkoztunk.
- Wuxian?
Felpillantottam Jiang Chengre, aki pár másodperce már szólongatott.
- Bocsi, mit mondtál? – ráztam meg a fejem.
- Szóval azt mondtam – kezdte homlokráncolva. – Hogy esetleg ki is mozdulhatnál a lakásodból.
- De esik – állapítottam meg az amúgy egyértelmű tényt.
- Nem most gondoltam – sóhajtotta. – Hanem amikor éppenséggel nem esik. Bár felőlem raining man-t is játszhatsz, nem az én dolgom, csak végre mozdítsd ki innen a segged. Menj el bulizni, csajozni, vagy mit tudom én! Sétálj, etess kacsákat a parkban, beszélgess nénikkel...
- A két felsorolás eléggé szöges ellentétei egymásnak – tűnődtem el.
- Nem az a lényeg. Legalább csinálj úgy, mintha tényleg lenne kedved az élethez, Wuxian – nézett a szemembe.
Pár másodpercig a szavait emésztettem, végül megszólaltam.
- Cheng, mindig ilyen házsártos házisárkány voltál? Kezdesz egyre jobban hasonlítani drága édesanyádra. Csak nem történt valami, amiért rossz kedved van? – pattantam a kanapéhoz, amire leültem, és intettem Jiang Chengnek is, hogy foglaljon helyet mellettem.
- Most mondanék valamit, de látom, kezdesz újra a régi önmagad lenni – ejtett el egy halvány mosolyt.
A még mindig kezében lévő, tőlem elkobzott fuvolát, letette a dohányzóasztalra, ő maga pedig lehuppant mellém.
- Szóval? – fordultam felé izgatottan, mint egy pletykás vénasszony. – Miért vagy ennyire ideges? Nyugi Cheng, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.
Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőle.
- Csak... Fáradt vagyok.
- Netán csak nem minden estét Lan Xichennél töltöttél? – vigyorogtam.
- Idióta – vágta rá kapásból. – Nem... Épp ez az, hogy... Rengeteg a munkaerő kiesés a kórházban, mert egy csomó orvos beteg, ezért Xichennek túlóráznia kell. Mindennap éjjel megy haza, akkor szoktunk telefonon beszélgetni, de ő is nagyon kimerült. Napközben meg szinte esélyünk sincs arra, hogy találkozzunk.
A mondandóját emésztettem.
- Hát... Nem irigyellek – szólaltam meg. – De hogyha betegség miatt nincsenek az orvosok, akkor hamarosan jobb lesz a helyzet, és minden visszaáll a normális kerékvágásba.
- Tudom. De akkor is fárasztó – hunyta le a szemét.
- Ti tényleg nagyon szeretitek egymást, igaz?
Választ már nem kaptam. A szoba csendjét az egyenletes szuszogás törte meg. Figyeltem a karjait maga előtt összefonó Jiang Chenget. Arcvonásai kisimultak, már nem is emlékeztetett arra a srácra, aki folyton a szemöldökét ráncolja, ha velem van. Tényleg fáradt lehetett, ha pár másodperc alatt elaludt.
Csendben felkeltem, hoztam egy pokrócot, amit ráterítettem. Gondolkodva néztem végig a lakáson. Most, hogy Jiang Cheng kiütötte magát, nem fuvolázhatok, azzal csak felkelteném. Lehet megfogadva a tanácsát, ki kéne mozdulnom a városba. Az eső már nem esett, az esőfelhők lassan vonultak el, helyüket az erősfényű napsugarak váltották fel.
Felhúztam egy kapucnis pulcsit, a cipőimet, és halkan kilopóztam a lakásból.
Furcsa volt öt nap után újra a friss levegőn lenni. Jó idő volt, egyedül a kis tócsák árulkodtak arról, hogy itt egyáltalán esett az eső. Ez engem is jobb kedvre derített. Céltalanul bandukoltam az utcákon, nem igazán volt ötletem, hova mehetnék. Bár most az egyszer sikerült elsiklanom eme tény felett. Majd úgyis eljutok valahova, addig is kiélvezem a kellemes időt.

Sikeresen kilyukadtam a város azon részébe, ahol már jószerivel kertes házak vannak. Még nem igen jártam errefele, pedig ezek szerint annyira nincs is messze a lakásomtól. Még nem gyalogoltam egy óránál többet.
Egy fehér kerítéses ház mellett sétáltam el, amikor hirtelen megtorpantam. Úgy egy háznyival arrébb ült előttem a járdán. Éppen felfelé kunkorodó farkának a tövét harapdálta, amikor észrevette a jelenlétemet. Rám nézett, én pedig teljesen lefagytam. Felállt, és érdeklődve pislogott. Vöröses bundájába belekapott a szél. Szinte már láttam magam előtt, ahogy elkap és széttép. Próbáltam nem szemkontaktust teremteni vele, de nem jött össze. Megindult felém, mire kijózanodtam. És futásnak eredtem. Próbáltam segítségért kiáltani, de egy hang se jött ki a torkomon. Az a dög pedig követett, futott utánam. A farkát csóválta, miközben néha fel-felvakkantott. Nem állhattam meg, nem lassíthattam. Másodpercenként lepergett előttem az életem. Ha ez elkap, nekem végem!
Reméltem, hogy valaki a segítségemre siet, de egyszerűen nem volt egy teremtett lélek sem az utcákon! Ami elég kiábrándító, tekintve, hogy egy városban élek. Egy nem is olyan kicsi városban.
Körülbelül fél órája sprintelhettem, kezdtem fáradni, de nem adhattam fel, hisz a véreben még csak nem is látszott, hogy fáradna. Mindent a zsákmányért, mi?!
A park közelében járhattam, amikor egy ismerős alakot pillantottam meg. Épp lépett ki a postahivatalból. A szemeimbe könnyek gyűltek az esetleges megmenekülésem örömére.
- Lan Wangji! – kiáltottam.
Még mielőtt megfordulhatott volna, már rá is ugrottam. Szerencsére most nem dőltünk el úgy, mint a legutóbbi ilyen alkalomkor.
A lábaimat körülkulcsoltam a dereka köré, míg a kezeimmel a nyakába kapaszkodtam.
- Wei Wuxian? – kérdezte meglepetten, de rögtön visszatért a rideg Wangjivá. – Szállj le rólam – kezdte, de ekkor a dög odaért hozzánk.
- Ne hagyd, hogy megegyen! – próbáltam feljebb kapaszkodni, sikertelenül.
- Megenni? – nézett le a lábainál álló, farkcsóváló jószágra. – Ez egy törpe spicc. Miért akarna téged megenni?
- Nem látod, hogy vicsorog? – hüledeztem. – Ráadásul egész idáig üldözött!
Kellett nekem hallgatnom Jiang Chengre, soha többet nem hagyom el a lakást!
Az eb pár percig még türelmesen várakozott, végül, valószínűleg mivel belátta, hogy ebből nem lesz vacsora, továbbállt.
Mikor megbizonyosodott számomra, hogy nem fenyeget már tovább veszély, lemásztam Lan Zhanról, azonban remegő lábaim miatt alig bírtam megállni.
- Köszönöm, életmentő voltál – pillantottam fel rá. Tekintetünk találkozott, én pedig újfent elvesztem azokban a gyönyörű borostyánszínű szemeiben. Öt napja már, hogy nem láttam. Most jöttem rá, mennyire is hiányzott.
- Azt hiszem, nekem mennem kell – nyeltem egy nagyot, de valahogy a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Csak álltam ott, mint aki földbegyökerezett.
Egy csapat kölyök haladt el mellettünk. Lan Wangji közelebb lépett hozzám, azonban, ami utána történt, azt még most is nehezen fogom fel. Valószínűleg valamelyik gyerek lökhette meg. Csak annyit érzékeltem, hogy a távolság az arcunk között egy másodperc töredéke alatt csökken, a következő pillanatban pedig ajkaink összeérnek.
Lan Wangji megcsókolt.

-

Hi-hi! És hosszú kihagyás után itt a következő rész! Sajnos se időm  se energiám nem engedi, hogy gyorsabban hozzak részeket, de azért igyekszem ^^" Így is van ezzel együtt 4+1 storym, amiket írnom kéne...