Amíg élünk és meghalunk [Mo Dao Zu Shi fanfiction]

11.

- Követelem, hogy engedjenek ki! Maguk egyáltalán nincsenek tisztában az alapvető emberi jogokkal! Ügyvédet akarok!!!
A rozsdás rácsokba kapaszkodtam, miközben folyamatosan kiabáltam, hátha meghallják azok a szemetek. Szerencsétlenségemre egy teremtett lélek sem volt a koszos, patkány pisiben úszó folyosón.
- Wei Ying, maradj csendben – hunyta le a szemét a sarokban ülő Lan Zhan.
- Nem! – fordultam felé felháborodottan. – Nekem igenis jogaim vannak, amiket kötelesek lennének meghallgatni! Ok nélkül zártak ide be!
Igen. Miután visszaindultunk a kunyhóba, megtámadtak minket. A Wenek rájöttek, hol van a búvóhelyünk. Hatan voltak ellenünk. Legyőzhettük volna őket, ha... Ha képes lettem volna használni a spirituális energiám, és nem egyedül Lan Zhannak kellett volna ellenük harcolnia. Ahogy észrevettem nem volt ereje teljében. Könnyűszerrel elkaptak minket, és ebbe a büdös és mocskos börtönbe zártak be. Megfosztottak minket mindenünktől, amit esetleg szabaduláshoz felhasználhattunk volna, és még a spirituális energiánkat is el kellett zárnunk. Vagyis Wangji zárta el a sajátját, én csak őt utánoztam, így valószínűleg semmit sem zártam el magamban, de hát tök mindegy volt, ha egyszer nem is tudtam volna használni.
Lan Zhan nem szólt semmit. Még ilyenkor is képes volt egyenes háttal ülni, és arcáról most sem lehetett semmit leolvasni.
- Akkor is ügyvédet akarok – huppantam le morogva az ajtó elé.
Pár percig sikerült csendben maradnom; magamban dohogtam és átkoztam az egész világot.
- És most mit csinálunk? – keseredtem el. – Nem akarok itt megrohadni, főleg, hogy én nem is ide tartozom!
Csend.
Mit is vártam a hallgatás királyától?
- Wangji, téged nem zavar a helyzet? – kúsztam oda hozzá. Még most sem válaszolt. – Lan Wangji. Wangji. Lan Zhan.
Végre elértem, hogy legalább rám nézzen.
Hosszú percekig bámult rám, én meg kezdtem kellemetlenül érezni magam. Egyszer csak megszólalt.
- Használd az energiád.
- Könnyű azt mondani – fintorogtam. – Már mondtam, hogy ez a Wei Wuxian itt – mutattam magamra – jobban ért az érintőképernyős telefon nyomkodásához, mint a kultiváláshoz.
Lan Zhan arcára döbbenet ült ki.
- Mi az a telefon?
- Nem nagyon van kedvem elmagyarázni – piszkáltam meg az orrom. – De röviden egy olyan eszköz, amin keresztül két ember beszélni tud egymással, legyenek bárhol is a világban.
Bólintott, vagyis megértette a magyarázatomat.
- Most jól jönne egy – gondolkoztam el. – Lehet az én világom béli Lan Wangjit is fel tudnám hívni.
Vigyorogva lestem Lan Zhan reakcióját. Tetszett, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel.
- Az én világomban is van egy Lan Zhan. Vagyis ő csak Lan Wangji – húzódtam közelebb. – Tanárként dolgozik az iskolámban. A kapcsolatunk elég viharos, de mindig ott volt mellettem.
A fejemet lassan Lan Zhan vállára hajtottam, és folytattam a mesélést.
- Tudod, mindig fura álmok gyötörtek. Te voltál bennük és én. Meg ez az egész világ, amibe most visszakerültem. Nem tudom, hogy történt mindez, hisz ellentmond minden racionális észérvnek. De mégis megtörtént. Tudod Lan Zhan, az a véleményem, hogy halálunk után reinkarnálódtunk, ezért vagyunk itt is és leszünk ott is. Ugye érted? Ezért fájt nagyon, amikor Lan Wangji tanár úr nem ismert meg – húztam el a szám. – Bár amikor rájött, elájultam vagy mi, és akkor kötöttem ki itt. Szép, mondhatom – sóhajtottam.
Pár percig hallgattunk, majd Wangji szólásra nyitotta a száját. Azonban hirtelen ajtó csapódását hallottuk.
Két férfi jelent meg a cellánknál. Valószínűleg őrök. Amint beléptek rögtön hozzánk siettek, hogy ránk tehessék a bilincseket.
- Na, erről beszéltem! – dühöngtem, miközben próbáltam kiszökni a kezeik közül, sikertelenül. – Ez az emberi bánásmód legalja! Halljátok ti bambák, ügyvédet akarok! Ártatlan vagyok! Vagyis vagyunk. Esküszöm, ezt nem fogjátok szárazon megúszni!
- Idióta – motyogta az egyik vörös ruhás. – Indulás! – morogta, és egy nagyot taszított rajtunk.
Elkezdtek kifelé vezetni minket a börtönből. Nagyon rossz előérzetem támadt, ezért próbáltam hátráltatni a menetet, amennyire csak lehetett.
- Elnézést! Nem állhatnánk meg? Kikötölőzött a cipőfűzőm! – torpantam meg.
Úgy néztek rám, mint az őrültre. Azonnal tovább lökdöstek. Hát ez nem jött össze.
- Öhm, eléggé rám jött a szapora, nem mehetnék ki a mellékhelységbe?
- Ne aggódj, hamarosan megkönnyebbülhetsz – csúsztak ki a szavak az egyik őr száján rosszindulatúan, de rögtön befogta. Úgy tűnik megérkeztünk.
Lassan kilestem az előttem álló Lan Zhan és a nagy melák mögül.
Egy sivár, sziklás helyen álltunk meg. Hegyek vettek körül mindenütt. Elfogott a halálfélelem. A helyszínen rajtunk kívül csak két férfi állt. Az egyik elég leharcoltan nézett ki (szinte szó szerint) és egy hatalmas kardot tartott a kezében. A másik jobban öltözött volt, és ahogy rápillantottam, felismertem benne életem megkeserítőjét. Wen Chao.
Gúnyosan mosolygott ránk, bennem pedig azonnal felment a pumpa.
- No lám, no lám. Csak sikerült elkapnunk titeket is. Milyen érzés ifjabb Lan úrfi, hogy most nem te nézel le másokat, hanem neked kell meghunyászkodnod? – vigyorgott.
- Fogd be a mocskos pofád – fröcsögtem mérgesen.
- Más is hallotta a röfögést? – tette magát. – Mindegy, már úgysem kell sokáig hallgatnom.
Csettintett egyet, mire a minket strázsálók térdre kényszerítettek minket. A kardot szorongató férfi megindult felénk.
- Kezdd a fehér ruhással – intett Wen Chao.
A vér is megfagyott az ereimben. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Tudtam, hogy meg akar minket ölni. Viszont azt hittem van más megoldás.
Nem volt.
A fickó meglendítette fegyverét. Lan Zhan lehunyt szemmel várta a végzetes csapást.
A kard lesújtott, azonban ami történt, mindenkit meglepett.
Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. A testem magától mozdult. Éles fájdalom nyilallt belé. Eldőltem, de Lan Zhan elkapott.
- Wei Ying? – nézett rám úgy, mint aki nem akar hinni a szemének.
Óvatosan lejebb pillantottam. A mellkasom vérben úszott.
- Hát ez rosszabb, mint amikor Wen Zhuliu megvert – nevettem fel halkan, de rám jött egy köhögő roham.
- Miért csináltad ezt?
- Abban nem lett volna semmi poén, ha téged ölnek meg először – mosolyogtam. – Meg amúgy is, sok mindenben szeretek első lenni.
- Wei Ying – rázta meg a fejét.
Borostyán színű szemei könnyektől csillogtak, ahogy fölém hajolt, és végigsimított az arcomon. A látásom homályosodott, viszont a szavait még tisztán ki tudtam venni.
Ajánlom is, hogy így legyen, Lan Zhan. 
Mert én, amíg élünk és meghalunk, azután is emlékezni fogok rád, Lan Wangji.

-

Ah Jesus, már nagyon érik a vége...