Amíg élünk és meghalunk [Mo Dao Zu Shi fanfiction]

5.

Lan Zhan mellett ébredni... a világ legcsodálatosabb dolga! Meg bírtam volna szokni.
Ugyanúgy feküdt, mint amikor éjszaka nyugovóra tértünk, azonban a haja sokkal kócosabb volt.
A faliórámra pillantottam. Háromnegyed 8. Azt hiszem volt egy rossz hírem a tanár úrnak.
- Lan Wangji – suttogtam, és közelebb csúsztam hozzá. – Lan tanár úr. Lan Wangji. Wangji – simultam teljesen a hátához.
Mozgolódni kezdett. A másik oldalára fordult, így amikor lassan felnyitotta a szemeit velem találta szembe magát. Álmosan pislogva nézett rám, én viszont teljesen elvesztem borostyánszínű szemeiben.
- Wuxian? – kérdezte rekedtes hangon.
A tekintetem az ajkaira vándorolt. Eszembe jutott az éjjel, amikor megálltam a kanapé mellett. Akkor is arra gondoltam, hogy milyen csodálatos lenne megcsókolni. Felnéztem a szemeibe, majd vissza a szájára. Akartam.
Közelebb hajoltam hozzá. Kíváncsian lestem a reakcióját, de nem reagált semmit. Már csak pár centi választotta el az ajkainkat egymástól.
- Wangji – suttogtam. – El fogsz késni.
Azonnal felült, és amikor rápillantott az órára az arca elkomorult. Felpattant, és kiviharzott a nappaliba. Pár perc alatt készült el.
- Ha bármi történik, hívj fel – szólt még be nekem a szobába, majd elhagyta a házat.
Pislogva próbáltam feldolgozni az előbbi 5 perc eseményeit. Ő aztán tudja, hogyan siessen.
Észrevettem, hogy a plédjét az ágyamon hagyta. Mosolyogva öleltem magamhoz, a fejemet pedig beléfúrtam. Lan Zhan illata volt. És milyen aranyos. Pont olyan felhők díszítették, mint az egykori Lan klán szimbóluma. Még a színek is egyeztek. Talán ez is valami tudat alatti dolog. Lan Zhan...
Az előbb majdnem csókolóztunk. De végül nem tettem meg. Pedig még csak el sem húzta a fejét. Lehet, hogy nem estek le neki a szándékaim? Vagy... Nem, az lehetetlen. Miért engedné meg, hogy megcsókoljam? Hisz ő nem szeret engem.

Az egész napom dög unalmas volt. Amikor nem éppen ennivalóért, vagy a wc-re vánszorogtam ki, akkor az ágyban feküdtem. Vagy a plafont bámultam, vagy Wangji takaróját szorongattam, vagy pedig mindkettőt egyszerre. Nagyon jó volt.
Olyan három óra felé Jiang Cheng és Huaisang robbantak be hozzám, aminek nagyon megörültem.
- Wei, minden rendben? – ült le mellém Huaisang aggódva. – Jiang Cheng elmesélte, hogy mi történt tegnap.
- Ma már jobban vagyok, mint újkoromban – vigyorogtam.
- Azért ne erőltesd meg magadat, oké? – tette a kezét a vállamra.
- Ne aggódj, pikk-pakk rendbe jövök.
- Honnan van az a takaró? – szúrta ki Cheng a plédet, amit még mindig a kezemben szorongattam. Persze, hogy feltűnik neki, a kis ravasz.
- Ó, hogy ez? Lan Wangjié – vigyorodtam el, mire mindketten kigúvadt szemekkel néztek rám. – Mi az?
- Miért van nálad Lan tanár úr takarója? – kérdezte Jiang Cheng összeráncolt szemöldökkel.
- Nem fogjátok elhinni, de Wangji éjjel itt aludt mellettem – kuncogtam.
- D-de nem lesz ebből baj? – aggodalmaskodott Huaisang.
- Hova gondolsz, drága Huaisang, csak aludtunk – kaptam szempilla rebegtetve az kezemet az ajkaim elé.
- Én elhiszem, hogy nincs köztetek semmi, meg csak vigyázott rád, de... Szerinted más is ezt fogja gondolni? – nézett rám szomorúan. – Az igazgatóságot nem fogja érdekelni. Ha megneszelik, hogy esetleg kikezdett egy diákjával, azonnali hatállyal el fogják bocsátani.
- Erre nem is gondoltam – sütöttem le a szemem. – De nincs köztünk semmi. Én lennék a legboldogabb, ha lenne – dőltem neki az ágytámlának.
- Azért vigyázzatok.
Még próbálkoznom sem szabad, mert a végén még valaki félreérti, és akkor lőttek Lan Zhan tanári karrierjének? De hogyha... Senki sem tud róla? Akkor rendben van, nem?
- Nem akarom tudni, mi jár most a fejedben – szólalt meg Jiang Cheng, mire kizökkentem a bambulásból.
- Lehet jobb is – vigyorogtam. – Na de meséljetek. Milyen volt az első óra Lan tanár úrral? – kérdeztem izgatottan.
A két fiú egymásra nézett.
- Szerintem igazán jól tud magyarázni – mondta Huaisang.
- Elég fapofa mondjuk – vonta meg a vállát Cheng. – De szerintem is rendben van.
- Alig várom már, hogy bent ülhessek az óráján – emeltem az arcomhoz a plédet, és egy mélyet szippantottam bele.
- Reménytelen – sóhajtott Jiang Cheng, mire Huaisang csak halkan nevetett.
- Ó, igen? – húztam fel a szemöldökömet. – Nem tudom, ki volt az, aki a nap 24 órájában Xichenről beszélt.
Farkasszemet néztünk egymással. A bejárati ajtó csapódására azonban mindannyian felkaptuk a fejünket.
- Sziasztok – köszönt zavartan Lan Wangji, amikor megállt a szoba ajtajában.
- Jó napot, tanár úr – mondták kórusban a srácok, ami nagyon nem esett jól a fülemnek. Olyan fura volt hallani, hogy magázzák, holott még csak 25 éves. Végül is... Tanár, meg minden...
- Szerintem mi nem is zavarunk tovább, igaz Huaisang? – pillantott Jiang Cheng az említettre.
- Aha, majd jövünk holnap is – állt fel mosolyogva. – Szia Wei, jobbulást, viszlát, tanár úr – köszöntek el, és fél másodperccel később már itt sem voltak.
- Hogy elszeleltek – dünnyögtem.
- Hogy érzed magad? – lépett közelebb hozzám Lan Zhan.
- Már sokkal jobban – néztem rá vigyorogva. – Képes lennék akár a maratont is lefutni!
Kétkedve nézett rám, végül egy sóhaj után megszólalt.
- Főzök neked valamit enni – ment ki a konyhába.
Lan Wangji féle főtt étel, ez az! Nem is kívánhatnék mást.
Fél óra unatkozás után végre ágyhoz kaptam az ételt, ami... rántotta. Végül is, jobb, mint a tegnapi zabkása.
Lan Zhan leült az íróasztalomhoz tartozó gurulós székre, és onnan figyelte, ahogy enni kezdek.
- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg hirtelen.
- Valamiket is kérdezhetsz – pillantottam rá teli szájjal. Legalább addig is hallom a hangját.
- Teljesen egyedül élsz ebben a lakásban?
- Igen – nyeltem egy nagyot.
- És a szüleid?
- Ők már nem élnek – vontam meg a vállam. – Még kölyökkoromban meghaltak. Azt hiszem, olyan 5 éves lehettem – kezdtem az ételben turkálni.
- És akkor...
- Jiang Cheng családja fogadott be – folytattam. – Velük éltem. Akkor költöztem külön, amikor gimnazista lettem. Nem akartam tovább a nyakukon maradni – vakargattam a tarkóm nevetve.
- Hogy vagy képes mindig nevetni? – csóválta a fejét hitetlenkedve. – Tegnap is, amikor megvertek, most is...
- Talán sírnom kéne? – csodálkoztam. – Ha szomorkodom, az nem segít semmin. Még ha nem is vagy boldog, akkor is mosolyogj, mert a mosoly ragályos. Legalább másokat jókedvre derítesz vele – vigyorogtam.
- Hihetetlen vagy – mosolyodott el halványan.
- Tudom – villantottam egy ezer wattos mosolyt, majd gyorsan befejeztem az étel elfogyasztását. – Ez finom volt. Életem végéig Lan Wangji csodás főztjét akarom enni! – emeltem magasba a tányért.
Wangji fülig pirulva kapta ki a kezemből az edényt, és kiviharzott a konyhába. Olyan édes!
Nyitva hagyta az ajtót, így pont ráláttam, ahogy nekem háttal áll, és mosogat. Néztem a széles vállát, és akaratlanul is eszembe jutott, hogy milyen jó lenne odamenni, és hátulról átkarolni. A haját arrébb söpörném, hogy egy csókot hinthessek a nyakára. Aztán felém fordulna, és birtoklásba venné az ajkaimat. Aztán...
Megráztam a fejem. Wei Wuxian, verd ki a fejedből ezeket a gondolatokat, de sürgősen!
Halkan nyüszögve az oldalamra fordultam, és az egész paplanomat magamra rántottam. Régen is mindig ezt csináltam. A sötétséggel körbeölelve olyan volt, mintha elbújhatnék a világ elől. A fejemet belefúrtam Lan Zhan takarójába, amit még nem vett észre, hogy elbitoroltam.
- Wei? – hallottam meg Wangji hangját. – Alszol? – kérdezte halkan.
Nem válaszoltam. Kiment a szobából, az ajtót csendben behúzva maga után. Lehunytam a szemem, és így feküdtem, amíg tényleg el nem nyomott az álom.