Amíg élünk és meghalunk [Mo Dao Zu Shi fanfiction]

2.

Lassan nyitottam ki a szemeimet. Zavart a plafon fehérsége, ezért a kezemet az arcom elé kaptam.
- Wei Wuxian?
Fejemet az ismerős hang felé fordítottam.
- Jiang Cheng? – néztem rá legjobb barátomra, aki megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
- Hogy érzed magad?
- Mint amikor anyád egyszer fejbe vert a sodrófával – vigyorodtam el.
- Azt látom – ejtett el ő is egy halvány mosolyt. – Hallod, mindenkit halálra rémisztettél, amikor összeestél! Lan tanár úr hozott ide a gyengélkedőre. A nővér azt mondta, hogy csak kimerültség, bár az esés következtében elég szépen beverted a fejed. Szerencsére nincs agyrázkódásod, csak egy kisebb horzsolást szereztél – magyarázott, de csak fél füllel figyeltem rá.
- Lan tanár úr? – motyogtam halkan. Ekkor bevillant az arca. Azok a borostyánszínű szemek... Lan Zhan! Ő volt az álmaimban! Vagyis inkább az emlékeimben...
Olyan hirtelen ültem fel, hogy lefejeltem a felém hajoló Jiang Chenget. A homlokom fogva görnyedtem kissé össze.
- Ember, mi van veled? – nézett rám a fájdalomtól eltorzult arccal. – Nem kéne még nagyon ficánkolnod.
- Te magad mondtad, hogy ez csak kimerültség – vigyorogtam, majd kipattantam az ágyból. – Egyébként neked nem órán kéne lenned?
- Már délután öt óra. Elég sokat aludtál. Huaisang is végig itt volt. Az előbb ment el. De Wei, mi is van ezzel a kimerültséggel? Tudod, ha bármi van...
Tovább már nem figyeltem rá. Felkaptam a cuccomat, és nemes egyszerűséggel kisétáltam a helyiségből. Fütyörészve sétáltam a folyosón, ügyet sem vetve az utánam kiáltó Jiang Chengre.
Épp fordultam be a kijárat felé, amikor a tanáriból egy ismerős személy lépett ki a folyosóra. Nem vett észre, ezért gondoltam, megviccelem.
Nekilendültem, azonban valószínűleg meghallhatta sebes lépteimet, mert felém fordult. De már mindegy volt. A nyakába ugrottam, mire mindketten a földön kötöttünk ki. Ő feküdt alul, én meg felette.
- Ezt nem így terveztem – emeltem fel a fejem nevetve.
- Wei Wuxian...
Ahogy kiejtette a száján a nevem, az sokkal inkább volt nagyon mérges, mintsem örömteli. Viszont, hogy tudja a nevem, ez csak azt jelentheti...
- Emlékszel rám? – kérdeztem halkan.
- Igen. Te voltál a diák, aki reggel összeesett. Meg akartam nézni, hogy vagy, de úgy látom kutya bajod – ült fel.
- Tényleg nem emlékszel rám, Lan Zhan? – hajtottam le a fejem.
- A nevem Lan Wangji, neked csak Lan tanár úr. És megkérnélek, hogy szállj le rólam, mert ez a helyzet igencsak kellemetlen – nézett végig rajtam hűvösen.
Kelletlenül arrébb másztam, így végre fel tudott állni.
- Szánalmas – morogta.
- Tudod, ugyanezt mondtad a pavilonban is – néztem fel rá vigyorogva.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – fordította el a fejét. – Viszont ha nem mutatsz több tisztelet, kénytelen leszek szólni az osztályfőnöködnek – hagyott ott a földön ülve.
A kis hamis. Pedig még ő mondta, hogy meg fog találni... Ennyit számított neki az ígéretünk?
- Hé, Cheng – néztem a hatalmas dísznövény mögött bujkáló barátomra. – Mennyit láttál?
- Te őrült vagy Wei Wuxian – lépett elő a fejét fogva. – Mégis mi volt ez? Ismered valahonnan?
- Úgysem hinnéd el – pattantam fel nevetve.
- Most még a szokottnál is furább vagy – nézett rám gyanakodva. – Biztos nincs semmi baja a fejednek?
- A fejem jobb, mint újkorában – löktem oldalba játékosan, és előreszaladtam a bejárathoz.
Ezek szerint nem emlékszik rám. Vagy csak neki is idő kell, mint nekem. Az agytekervényeim sebesen forogtak. El fogom érni, hogy emlékezz rám, Lan Zhan.

Amikor hazaértem a lakásom ajtaját tárva-nyitva találtam. Valószínűleg reggel a nagy kapkodásban nem csuktam be megfelelően. Óvatosan bekukucskáltam, de nem láttam jelét egyetlen betolakodónak sem. Bementem (gondosan ügyelve arra, hogy rendesen becsukjam az ajtót), és körülnéztem. Látszólag minden a helyén volt. Bár végül is a tévén kívül mit tudnának elvinni? A hűtőt? A kanapét? A ruháimat?
Besétáltam a szobámba, majd levetettem magam az ágyra. Ez a nap eseménydús volt. Annak ellenére, hogy a felét átaludtam.
A plafont kezdtem el bámulni.
Végre rájöttem az álmaim jelentésére. Bármilyen hihetetlen is, az talán az előző életem volt, aminek most már minden pillanatára emlékszem. Ezt hívják úgy, hogy reinkarnáció? De vajon... Mi lett volna, hogyha nem találkozok Wangjival? Soha nem emlékeznék, és életem végéig az álmaim gyötörnének? És hogy pont ő az, aki nem emlékszik. Hiszen ő mondta: Amíg élünk és meghalunk, azután is emlékezni fogok rád, Wei Wuxian.
Elmosolyodtam. Most megint az a rideg Lan Zhan, akit Gusuba kerülésemkor megismertem.
Felálltam, és elővettem a hangszertokomat. Összeszereltem a fuvolámat, és belefújtam. Hét éve kezdtem fuvolázni, sokak szerint még a holtakat is feltámasztanám, olyan szépen játszok. Milyen ironikus.
A kedvenc dalomat kezdtem el játszani. Drunken dream of the Past. Hagytam, hogy belevesszek a dallamba. Közben lassan lépkedtem, vándoroltam helyiségről-helyiségre. Már az utolsó strófánál tartottam, amikor a nappali sarkában megakadt valamin a szemem. Rögtön felugrottam a kanapéra. Letettem a fuvolámat, majd előkaptam a telefonomat. Azonnal tárcsázni kezdtem.
- Halló? Jiang Cheng? Át tudsz egy kicsit jönni? Asszem, van egy hatalmas patkány a nappalimban.

-

I'm happy. Van időm írni, így holnapra már várható a 3.rész, ami eskü hosszabb lesz, mint ez a kettő :)