Amíg élünk és meghalunk [Mo Dao Zu Shi fanfiction]

9.

Lassan bandukoltam a fák között. Nem tudtam, merre megyek, nem is érdekelt. Elveszettnek éreztem magam. Egy idegen világban, egyedül. Kezdett sötétedni, a kezdetben gyér fák pedig egyre sűrűbben vettek körül. Egyedül, este, egy sötét erdőben. Baromi jó! Leginkább a farkasoktól féltem, de nem tudhattam biztosra, hogy mik is élnek itt. Tudtommal ez a világ hemzseg a halott lelkektől. Kezdtem fázni, a hasam is korgott az éhségtől, valamint kezdett nagyon elegem lenni.

Sóhajtva huppantam le egy fa tövébe. Ki kellett találnom valamit. Addig-addig gondolkoztam, míg úgy döntöttem, hogy felmászok a fára. Könnyen mászhatónak tűnt, és hátha meglátok valami kiutat a tetejéről.

Nagy nehezen felkapaszkodtam, utána már könnyebben haladtam felfelé a faágak segítségével. Amikor felértem a legtetejére a szám is tátva maradt. Gyönyörű látvány tárult elém onnan, a körülbelül 20 méter magasból. A lemenő nap narancssárga fénye megvilágította az egész tájat. Az erdőn túl egy hatalmas szántóföld feküdt, és még apró házak körvonalait is felfedezni véltem. Annyira megörültem, hogy kis híján lepottyantam. Lehet jobban jártam volna. Amilyen könnyű volt a felmenetel, annál nehezebb a le. Kapaszkodtam a fa csúcsába, és próbáltam kitalálni, most hogyan tovább. Nem bírtam lemászni.
- Miért vagyok ilyen szerencsétlen?! – átkozódtam fennhangon.
Magamban morogtam, amikor a távolban három apró pontot fedeztem fel az égen. Ahogy közeledtek, úgy rajzolódott ki az alakjuk. Három férfi, vörös ruhában, a kardjukon állva szelték a levegőt. Nem vettek észre, ezért már nyitottam a szám, hogy kiáltsak nekik. Azonban hang nem jött ki a torkomon, mert mintha csak valaki meg lökött volna, zuhanni kezdtem. Lehunytam a szemem, és felkészültem a fájdalmas becsapódásra, azonban az elmaradt. Két erős kar tartott és szorított egy meleg testhez.
- Wei Ying, mit művelsz?
Lassan felpillantottam az oly ismerős és számomra kedves hang gazdájára.
- Lan Zhan – suttogtam, amikor felismertem. Szipogva kapaszkodtam bele a nyakába. – Annyira örülök!
- Mégis mit csináltál ott fent? – kérdezte szemrehányóan. – Majdnem megláttak!
- És az baj? – furcsállottam, hogy ennyire mérges lett. – Felmásztam a fára, hogy körülkémlelhessek, mert totálisan elvesztem. Nos, valahogy úgy alakult, hogy nem bírtam lemászni, és ekkor pillantottam meg azt a három alakot felém repülni. Gondoltam, szólok nekik, hogy segítsenek már le róla, és ekkor jöttél te, és lelöktél. De végül is elkaptál – foglaltam össze az elmúlt fél óra történéseit röviden.
- Wei Ying, te teljesen megőrültél?! – akadt ki Wangji teljesen, miközben letett a földre.
Ekkor vettem észre, hogy a hosszú haja egy hajtűvel van felfogva. Fehér-kék bokáig érő ruha volt rajta. Lan Wangji az álmaimból, ami a múltam, ami most a valósággá változott. Zavaros, mi?
- Mit tettél volna, ha elkapnak? – folytatta a szemrehányást.
- Ha elkapnak? – zavarodtam össze.
- Ezek a Wlen klán tagjai voltak.
A hasam görcsbe rándult. Eszembe jutott Wen Chao. És az álmaim.
- Basszus – csúszott ki a számon. A Wen a klán, aki úgy jutott hatalomra, hogy eltörölte a föld színéről az összes kisebb klánt. – Lan Zhan, én...
- Gyere – indult el öles léptekkel.
- Hova? – siettem utána.
Ahogy hátranézett, mindent ki tudtam olvasni a tekintetéből. Nem illett volna a szájába ez a mondtad, hisz ahhoz ő túl kifinomult. Biztos, azt gondolja, hogy a nagy fára-mászkálásom közben leestem, a fejemre pottyantam, és az ütés hatására hatalmas agyi károkat szenvedtem. Szörnyen vicces, Lan Wangji.

Az út hátralévő részében, tőlem szokatlan módón, csendben maradtam. Azon agyaltam, hogy miért nem ismerős ez a részlet az álmaimból.
Már rég sötét volt, amikor egy kis kaliba előtt álltunk meg. Ami persze, hogy az erdő legsűrűbbében állt, hisz az élet – mint megtapasztalhattam az utóbbi időben – nagyon szeret kicseszni velem, és ha én éppenséggel a kivezető utat keresem az erdőből, akkor persze, hogy még mélyebbre kerülök.
A nem túl nagy kunyhó nem volt annyira borzalmas állapotban, mint amire számítottam. Az egész két helyiségből állt. Egy nagy konyha, ahol a sarokban egy viszonylag terebélyes ágy foglalt helyet, valamint egy ajtó nyílt a mellékhelyiségbe.
- Szóóóval... Miért is vagyunk itt? – huppantam le azonnal az ágyra. Ha már amúgy is azt hiszi, hogy agyalágyult lettem, legalább hadd gazdagodjak némi információval.

Hirtelen két lapot nyomott az orrom alá. Körözési plakátok. Az egyiken Wangji, a másikon az én arcképemmel. Összeráncoltam a homlokom. Valami itt nagyon nem stimmel. Ennek nem így kéne történnie.
- Akkor gyakorlatilag most itt bujkálunk? – értettem meg.
Lan Zhan bólintott.
- Valami luxusosabb helyre nem futotta? – cukkoltam.
Nem válaszolt. Citeráját, amit eddig a hátán cipelt, az asztalra helyezte. A polcról felemelt egy almát, és felém nyújtotta. Ekkor jutott eszembe, hogy valójában mennyire megéheztem.
- Köszi – mondtam halkan, majd elvettem a gyümölcsöt, és beleharaptam. Édes volt.
- Itt az idő a nyugvásra – mondta ki hirtelen Wangji.
Nem igazán értettem, így teli szájjal, almacsutkával figyeltem, ahogy megindul felém. Kabátját még a szék támlájára terítette. Övét kiengedte, ahogy ruhája felső rétegétől is megszabadult. Még homlokpántját is kioldotta. Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy befekszik mellém.
- L-Lan Zhan – jöttem zavarba.
- Aludj – rántott le maga mellé.
Lehunyta a szemeit, és hamar álomba szenderült. Én nem bírtam aludni. Egy kérdés kattogott a fejemben.
Mi a fene?!

-

Hosszú kihagyás után...
Ez se lett túl hosszú ^^"