Amíg élünk és meghalunk [Mo Dao Zu Shi fanfiction]

6.

Lan Wangji nem aludt többet nálam. Délután mindig átjött, és nagyon finom vacsorát főzött nekem, viszont utána rögtön ment is haza. Magányos voltam, de legalább a takaróját sikeresen elbitoroltam tőle.

Így teltek a napok, amíg teljesen rendbe nem jöttem. Hétfőn már kellett mennem iskolába, ám most kivételesen vártam. Az első óránk töri volt Lan Wangji tanár úrral.
Boldogan libbentem be a terembe reggel, és elfoglaltam a helyemet.
- Nahát, sosem hittem volna, hogy megérem valaha, hogy látlak szárnyalva a boldogságtól átlépni az osztály küszöbét – jött oda hozzám rögtön Jiang Cheng.
- Első óránk töri, persze, hogy izgatott vagyok – vigyorogtam.
- És ugye azt is tudod, hogy volt belőle lecke?
- Mi? – sápadtam le rendesen. – Huaisang! – kiáltottam rá az éppen belépő Nie fiúra, mire ijedten összerezzent.
- I-igen? – jött oda megszeppenten a padomhoz.
- Oda tudod adni a töri leckédet? – néztem rá könyörgőn.
- Huh, csak ennyi? – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten. – Persze. Hogyhogy nem Jiang Chengtől kérted el? – kezdett el a táskájában kutakodni.
- Mert tudja, hogy úgysem adom oda neki – válaszolta Cheng unottan.
- Tessék – nyújtotta felém Huaisang a füzetet.
- Köszönöm! – vettem el tőle boldogan, és már bele is kezdtem a házi lemásolásába.
Jiang Chengék beszélgettek, míg én körmöltem, de nem figyeltem rájuk. Másolás közben is csak Lan Zhanra tudtam gondolni.
Becsengetésre lettem kész. Mindenki elfoglalta a helyét, és halkan beszélgettek tovább, míg pontban 8 óra 5 perckor belépett a tanár a terembe. A tekintetem elidőzött rajta, míg megállt a tanári asztal mögött. Haja szokás szerint fel volt fogva. Vékonyított szárú farmert viselt, valamint egy fehér garbót. Gyönyörűen nézett ki. Tekintetünk találkozott, amikor hirtelen rám nézett.
- Wei Wuxian – szólított fel.
- Igen? – kezdett el a szívem azonnal heves tempóban verni. Máskor ilyenkor csak imádkoztam, hogy ne szólítson fel a tanár, hisz az egyet jelent a feleléssel, de Lan Wangjival más. Amíg ő feleltet az egyest is szívesen vállalom.
- Az igazgatóúr vár az irodájában – sütötte le a szemét.
- Miért? – kerekedtek ki a szemeim.
Hallottam, hogy páran összesúgnak mögöttem.
- Nem tudom. Megkért, hogy szóljak neked.
Sóhajtva felálltam. Jiang Chengre pillantottam, aki homlokráncolva nézett vissza rám. Ő sem értette, mi folyik itt. Én sem. Hisz majdnem egy hétig itt sem voltam!
Hátra sem nézve kimentem a teremből, és megindultam Lan Qiren igazgató irodája felé. Voltaképpen ekkor esett le, hogy ők rokonok Lan Wangjival, szóval lehet, Wangji az ő közbenjárásával került ide. Ezért lehet, hálásnak kéne lennem neki. Bár ha engem viszont eltanácsol, akkor nem fogok hálálkodni. Pedig most nem is csináltam semmit, amiért ezt kéne tennie!

Lassan haladtam, de csak odaértem az a bizonyos tölgyfaajtó elé. Nagyot nyeltem, majd bekopogtam. Egy ,,Tessék!" után bementem. Lan Qiren az íróasztalánál ült velem szemben. Szigorú arccal mért végig, miközben a szakállkáját birizgálta. Ekkor vettem észre, hogy nincs egyedül. Mellettem egy méterre Wen Chao állt. Begipszelt kézzel. Mi a fene?
- Öhm, miért tetszett hívatni? – szólaltam meg.
- Wei Wuxian – szólalt meg az öreg. – Csak nemrég jutott a fülembe a dolog, hogy múlt héten tanítás után, még az iskola területén megverted Wen Chaot, és ezért hiányoztál, hogy elkerüld a büntetésedet. Igazam van?
- Hát igen, szívesen megvertem volna – töprengtem el, majd észbe kaptam. – De itt valami félreértésről van szó. Nem vertem meg Wen Chaot, pláne nem az iskola területén!
- Wen Zhuliu is arról tanúskodik, hogy ok nélkül rátámadtál Wen Chaora, akinek a karját is eltörted.
- Ez nem igaz! – csattantam fel. – Itt ők voltak azok, akik megvertek! Ezért hiányoztam egy hétig, mert felállni sem tudtam a sérüléseim miatt, amiket ők okoztak!
- Ne higgyen neki – horkantott Wen Chao. – Egy szavát se. Itt a képi bizonyíték is, amit az egyik osztálytársam az ablakból rögzített – vett elő egy képet, és letette az asztalra.
A vér is meghűlt az ereimben. Nem látszódott rendesen, de tényleg olyan volt, mintha a Wen Chaot püfölő, csak hátulról látszódó személy, én lennék.
- Ez nem igaz – remegtek meg az ajkaim. – Nem én voltam! Nem tudom, hogy történhetett ez, de az, aki a képen van, biztos, hogy nem én vagyok! Kérem, higgyen nekem! Semmi közöm az egészhez!
- Igen? A kép nem ezt bizonyítja.
- Ez lehetett csak egy megrendezett jelenet is, hogy csőbe húzzanak! Nem tehetek semmiről! Én ilyenkor otthon voltam! Kérdezze csak meg Jiang Chenget, vagy Lan Wan...
- Wei Wuxian – állt fel hirtelen az öreg, ezzel is belém fojtva a szót. – Nincsen használható alibid, minden bizonyíték ellened tanúskodik. Wei Wuxian, nem ez volt az első balhés eseted. Túl sok is volt már, hogy úgy fogalmazzak. Nincs más választásom, mint felfüggesztenem téged.
- Tessék?
Alig hittem a fülemnek.
- Két hetet kapsz. És ha utána sem látok javulást a viselkedésedben, el leszel tanácsolva, és ki leszel rúgva.
Vitatkoztam volna, de már nem lett volna értelme.
- É-értettem – lépkedtem remegő lábakkal hátra az ajtó irányába. – Akkor én megyek.
Az utolsó, amit még láttam, az Wen Chao gúnyos arckifejezése, majd becsuktam magam után az ajtót. 

Gyengének éreztem magam. Legszívesebben ott helyben összeestem volna. A fülemben dobogott a vér. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett. Nem az bántott, hogy eltanácsoltak, hanem, hogy egy olyan dolog miatt, amit meg sem tettem. Az egészet Wen Chaoék tervelték ki. De miért? Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen?!
Visszaértem az osztályhoz, azonban nem mertem bemenni. Mégis mit mondhatnék?
Végül benyitottam, ezzel megszakítva az órát. Mindenki kérdőn nézett felém, még Lan Wangji is. Azonban kerültem a szemkontaktusokat. Összeszedtem a cuccomat, felkaptam a táskámat, és már sétáltam is ki a teremből minden szó nélkül.
Már a folyosón jártam, amikor meghallottam, hogy valaki a nevem kiáltja.
- Wei Wuxian!
Meglepetten perdültem meg a tengelyem körül.
- Mi lesz az órájával? – néztem egy halvány mosollyal az arcomon Lan Wangjira.
- Hová mész?
- Haza.
- De miért?
- Felfüggesztettek két hétre – hajtottam le a fejem.
- Mit csináltál? – lépdelt egyre közelebb hozzám.
- Semmit – ráztam a fejem. – Épp ez az, hogy semmit – nevettem fel hisztérikusan.
- Gyere – ragadta meg hirtelen a karom. – Ne zavarjuk a tanórákat.
- De... – próbáltam tiltakozni, de Lan Zhan addigra már maga után vezetett.
Egy kisebb teremben kötöttünk ki, ahol nem voltak padok. Egy kanapé árválkodott középen, előtte egy fa dohányzóasztal. A falak mindenféle poszterekkel voltak díszítve, az egyik sarokban egy könyvespolc is állt.
- Ha nem tűnt volna még fel te vagy a tanár, és most otthagytad a diákjaidat a tanóra kellős közepén – néztem rá, miután leültetett maga mellé a kanapéra.
- Mi történt? – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.
Újra lejátszódott a fejemben az igazgatói irodás jelenet. A torkomban újra kis gombóc keletkezett.
- Wen Chao törött kézzel jött be az iskolába. Elhitette Lan Qiren igazgatóval, hogy én támadtam meg, és miattam tört el a keze. Még fotója is van róla – suttogtam keserűen. – De nem én voltam! Wangji, ugye hiszel nekem?! – néztem fel aranysárga színű szemeibe.
Éreztem, hogy valami nedves folyik végig az arcomon. Könnyek.
Kifejezéstelenül nézett rám, majd egy rántással magához húzott.
- Ne sírj – simított végig a hátamon. – Tudom, hogy nem te voltál. Te otthon feküdtél az ágyadban magatehetetlenül. Én is ott voltam.
- De nem hisz nekem, pedig nem én voltam – szipogtam. – És még bizonyítani sem tudom! Ott az a fotó, de az is valami átverés, nem én vagyok rajta!
- Beszélni fogok az igazgatóval.
- Ne! – kaptam fel a fejem hirtelen. Még a könnyeim sem folytak tovább. Lan Wangji arcán meglepettség suhant át.
- Miért?
- Nem akarlak téged is bajba sodorni! Ha megtudja, hogy nálam voltál, a végén még azt fogja hinni, hogy van köztünk valami, és akkor mindkettőnket kirúgják! – hadartam riadtan.
- De nincs köztünk semmi.
- Nem. Nincs – suttogtam, és újra rám tört a zokogás.
Nem is tudom, mikor sírtam utoljára. Elgyengültem, és most minden egyszerre tört ki belőlem. A szüleim halála, a múlt fájó sebei, Lan Zhan, hogy nem szeret viszont, minden eddigi szerencsétlenségem, és most ez. Sírtam mindenért.
- Sajnálom, haza kell mennem – pattantam fel, és a táskámmal együtt próbáltam minél előbb elhagyni a helyiséget.
A fejem zsongott, és nem szerettem volna mást csak elmenni innen jó messzire. Az ajtón kiviharozva Lan Wangji még utánam kiáltott, de nem fogtam fel, hogy mit mond, nem jutott el a tudatomig. Pedig kellett volna.
„Wei Ying!" 

-

Hi-hi people.

Kicsit megkésve, de itt az új rész. Sajnos, előreláthatólag nem is fogom tudni gyorsabban hozni a részeket (semelyik storymnál sem...), mert a mozgalmas napjaim még csak most kezdődnek igazán. Az iskolával az élen...

Mindenkinek kitartást!