Amíg élünk és meghalunk [Mo Dao Zu Shi fanfiction]

10.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. Ennek több oka is volt. Egész végig agyaltam. Próbáltam rájönni, hogy mégis mi a fene folyik itt, mert esküszöm, az álmaimban a dolgok nem egészen így történtek. Márpedig, ha visszakerültem a múltba, akkor mindennek úgy kéne történnie, mint az álmaimban, mert az álmaim a múltam! Wangjit nem kéne körözniük és nem kéne egy kunyhóban bujkálnunk az erdő mélyén!
Tehetetlennek éreztem magam. Az egyetlen biztos pontot Wangji jelentette számomra. Az egyetlen, akire mindig számíthattam, és akiben feltétel nélkül bízhattam. Legyen szó a jelenről, a múltról, vagy a jövőről.
Figyeltem lehunyt pilláit, arcát, ami most is kifejezéstelen volt, mellkasát, ami egyenletesen emelkedett fel-le. Teljesen megbabonázott. Egy alvó szépség. Ha minden igaz, az este nem ok nélkül vont maga mellé. Tényleg újra egymáséi vagyunk?
Lassan a könyökömre támaszkodtam, úgy magasodtam az alvó Lan Zhan fölé. A kezem magától mozdult. Kisimítottam egy kósza fekete tincset hófehér arcából. Ujjbegyeimet finoman végighúztam az arcvonala mentén, le a nyakán, egészen a mellkasáig. Apró köröket róttam le a bőrét fedő fehér anyagon.
- Vajon reagálna rá valamit, ha elkezdeném vetkőztetni? – kérdeztem halkan magamba fujtva a feltörő kuncogásom.
Ujjaim lassan vándorolni kezdtek a derekáig, ahol a ruhája meg volt kötve. Csak egy rántás lenne, és...
Csuklóm köré egy kéz fonódott. Riadtan kaptam fel a fejem.
- Wei Ying, mit csinálsz?
Gyönyörű borostyánszínű szemeivel az arcomat fürkészte.
- Csak megigazítom – varázsoltam a képemre rögtön egy ártatlan mosolyt. Próbáltam a kezemet elrántani, de erős szorítása nem hagyta.
- Szégyenletes, hogy alig hajnalodik, már ilyeneken jár az eszed – engedte el a kezem, mire visszahúztam magam mellé.
- Itt te vagy az egyetlen, akinek mocskos gondolatok járnak a fejében – tornáztam magam ülő helyzetbe. – Tényleg csak megigazítani akartam – füllentettem, miközben egy kaján mosolyra húzódott a szám.
Lan Zhan fülig vörösödve fordított hátat nekem.
- Szánalmas – morogta. – Inkább feküdj vissza és aludj.
- Lan Zhan – súgtam halkan, de nem reagált rá. – Lan Wangji. Wangji. Mégis mit jelentek én neked? – kérdeztem leginkább magamtól, hisz tudtam, nem fogok rá választ kapni.
Sóhajtva másztam ki az ágyból, és az ajtó felé vettem az irányt.
- Leszaladok a patakhoz, fogok pár halat, vagy mi... - vetettem oda Lan Zhannak, de nagyon úgy tűnt, hogy visszaaludt.
Halkan csuktam be magam után a korhadt faajtót. Megálltam a kunyhó előtt, és felpillantottam a csillagos égboltra. Azt mondják, minden emberből a halála után egy csillag válik. Régen én is egy szerettem volna lenni közülük. Ez a vágyam azután változott meg, miután találkoztam Lan Zhannal. Lan Wangjival. Vele akarok lenni, még halálunk után is. Nem magányos csillagként világítani a Földre. Én hülye, talán ezért kell most szenvednem a jelenem és a múltam között.
Halkan nevetve indultam el egyenesen. Néha annyira bolond tudok lenni!
Alig tettem meg pár métert, a hátam mögül a nevemet hallottam meg.
- Wei Ying.
Mire feleszméltem, már egy fa törzséhez voltam préselve. Két karjával a fejem mellett támaszkodott, elzárva az esetleges menekülési útvonalamat. Az arca egészen közelről vizslatta az enyémet, így jobban megcsodálhattam azt a gyönyörű szempárt. A lélegzetem kezdett szaporább lenni.
- Az erdőben nincsen patak – suttogta, és közelebb hajolt.
Ajkaink összeértek, és finoman csókolni kezdett. Kissé esetlenül, de viszonoztam a csókját. Egymásba gabalyodva álltunk ott a fa tövében perceken keresztül. Legszívesebben soha nem hagytam volna abba, de Lan Zhan nem így gondolta. Megszakította a csókot, és azzal a kifejezéstelen arcával kezdett el fürkészni. Száját lassan szólásra nyitotta.
- Ki vagy te?
A szívem kihagyott egy ütemet, és éreztem, hogy remegni kezdek.
- E-ezt, hogy érted?
A szám kiszáradt, és szerintem  olyan sápadt lettem, mint egy hulla.
- Válaszolj – dörrent rám.
- Oké, oké – tettem magam elé a kezem védekezően. Felesleges lett volna tovább titkolni. – Először is nagyon remélem, hogy nem a csókunkból jöttél rá. Másodszor is nem lehetne, hogy mondjuk egy csésze tea mellett beszéljük meg a dolgokat? – kérdeztem ártatlanul, de a morcos tekintete arra engedett következtetni, hogy Wangjinak nem éppen van kedve a beszélgetős teazsúrhoz. – Hát rendben – sóhajtottam. – Szóval nem hiszem, hogy nagyon el fogod hinni, amit mondok, de hazudtam már neked valaha komoly dolgokról? Huh, na jó, ez a helyzet mos komolyan olyan, mint amikor a tanár Wangjiba próbáltam visszacsepegtetni a múlt darabkáit, bár kiindulva abból, hogy ő te vagy... - kalandoztam el teljesen.
- A lényeget – csikorogta Lan Zhan a fogai között. Oh, szóval kezd kijönni a sodrából...
- A lényeg az, hogy én tényleg Wei Ying vagyok. Viszont nem biztos, hogy az a Wei Ying, akit ismersz... Én a jövőből jöttem, ahol az emberek már nem foglalkoznak kultiválással, a férfiaknak nincs hosszú hajuk, a nők nadrágba járnak, és az épületek 20 méter magasak, olyan ajtókkal, amik maguktól kinyílnak.
Lan Zhan még mindig szigorúan méregetett, ezért gyorsan folytattam.
- Én az a Wei Ying, vagyis Wei Wuxian vagyok, aki a jövőben létezik. Mindketten meghaltunk ebben az idősíkban, viszont reinkarnálódtunk, úgy egy sok ezer évvel később. Én most az a jövőbeli Wei Wuxian vagyok. Valahogy visszakerültem ide, viszont az elmém az az avilági maradt. Minden, amit tudok, az a múlttal kapcsolatos álmaimból tudok. De valahogy, mégsem stimmelnek...
- Oly zavaros, ami mondasz – engedett el.
- Tudom – sóhajtottam fel. – Nekem is az, de nagyon. Tudom, hogy nem igazán hiszel nekem, de...
- Hiszek.
Meglepődve néztem rá.
- Hiszel?
Aprót bólintott.
- Menjünk vissza – indult el a kunyhó irányába, ahonnan jöttünk.
Döbbenten ácsorogtam még mindig egyhelyben. Fogalmam sincs, mi játszódhatott le a fejében. Még csak nem is kérdezett. De éreztem, hogy tényleg bízik bennem.
Halvány mosollyal az arcomon siettem utána.
Hirtelen a semmiből egy nyíl fúródott a földbe, nem sokkal a lábam előtt.
Azt hittem infarktust kapok.

-

QWQ
Én próbálkoztam, de nem sikerült hosszabbra.... És jobbra se tellett ezen a kései órán ^^" 

(woops fel kell töltenem az Untamed-s gif táramat...)