Amíg élünk és meghalunk [Mo Dao Zu Shi fanfiction]

12.

Riadtan pattantak ki a szemeim. Azonnal felültem, és kellett pár másodperc, mire rájöttem, hogy a szobámban vagyok, és már nem álmodom. Tekintetem az éjjeliszekrényen álló ébresztőórámra vándorolt. Pár percig bambultam rajta, majd tudatosult bennem, hogy megint nem szólt. Vagyis megint totális késésben vagyok! Kapkodva öltöztem fel, és dobáltam bele iskolatáskámba a mára szükséges dolgokat. Reggelit összedobni már nem volt időm, ezért felkaptam egy almát, beleharaptam, és már rohantam is ki az ajtón. Az almával a számban kerülgettem futólépésben az embereket az utcán. Hosszú fekete hajam szanaszét állt, próbáltam összefogni, de nem ártott volna előtte megfésülnöm. Mindegy, nem halok bele, ha egy órát rendezetlen frizurával kell végigülnöm. Előhalásztam a zsebemből a telefonomat, és ijedten láttam, hogy volt még két percem beérni.

Az óra egészet ütött, amikor befordultam a suli utcájába. Még futottam, hátha a tanár előtt érek be. Mit hittem, erre mennyi az esély?

Az iskola folyosóján próbáltam a legcsendesebben futni, nem akartam zajt csapni, hogy a tanárok kiseregljenek a termekből.

Amikor befordultam az osztályom folyosójára, megtorpantam. Hatalmas vigyor kúszott a képemre. Az almámat hanyagul az egyik ablakpárkányon hagytam, és lassan elindultam.

- Wei Wuxian, késtél.

- Önnek nem osztályomban lenne órája, tanárúr? – álltam meg a falnak támaszkodó férfi előtt.

Nem válaszolt, csak nézett le rám azokkal az égető borostyánszínű szemeivel. Lábujjhegyre álltam, és átkaroltam a nyakát.

- Hiányoztam? – kérdeztem mosolyogva.

- Mn.

Elnevettem magam.

- Lan Zhan – suttogtam.

- Wei Ying?

- Szeretlek.

Beletúrt a már amúgy is kócos hajamba, és közelebb húzott magához. Majd megcsókolt.

~Vége~