Darabokra törve

1. fejezet - Jelen (1)

A másnap reggel a nappali díványán talál rám. A nap sugarai táncot járnak az arcomon, melegséggel árasztva el minden bőrfelületet, amit érintenek. Gyöngyözik karomon az izzadtság, ahogy arcom felemelem róla. Aztán rájövök, hogy a könnyeimtől nedves, melyek önkényesen peregnek a szememből, mikor tudatosul bennem a tény, hogy megint csak álom volt az egész.

Karjaim között egy hatalmas párnát szorongatok kétségbeesetten, azért könyörögve, hogy ne az történjen, amire gondolok. Egyszerűen fáj még a gondolat is, hogy az éjszaka történtek csak a képzeletem szüleménye volt. Mert akarom, hogy igaz legyen. Akarom, hogy mellettem legyen. Akarom, hogy karjai ismét körém fonódjanak, vigasztalóan, vagy bárhogyan. Csak érezhessem Őt újra. Ne csak a fájdalmat, amit maga után hagyott.

Homályos tekintettel meredek magam elé, záporozó könnyekkel az arcomon, melyek szüntelenül peregnek, megállíthatatlanul. Aztán egy zár kattanását hallom, melyre reménykedve kapom fel a fejem, kitörölve a szomorú cseppeket a helyükről.

- Payton? – érkezik a lesújtó valóság hangja, mikor édesanyám belép az ajtón, két nagy szatyorral a karján.

A valóság zuhan rám percek alatt. Teljesen porrá zúzva minden megmaradt hitem. A karjaim között szorongatott párnát még jobban magamhoz szorítom. Ujjaim elfehérednek a nyomás alatt. A szívem pedig darabokra törik. Ezernyi szilánkot hagyva egykor királyi pompájában díszelgő helyén. A mellkasomban.

Üresnek érezem magam, és magányosnak.

Édesanyám megpillantva engem a díványon, egyből hozzám siet. Vigasztalóan fonja körém a karjait, anyai tehetséggel igyekezve megnyugtatni egyetlen, megtört lelkű leányát.

- Mi a baj, édesem? – kérdezi, majd a választ meg sem várva duruzsolni kezd. - Nem történt semmi. Csak kérlek, próbálj megnyugodni – suttogja kétségbeesetten, gyengéden simogatva a hajam.

Ám hangom magamra hagy, ahogyan a fejemben cikázó gondolataim is eltűnni látszanak. Csak az üresség marad helyükön, mely sokkal nyomasztóbbnak hat, mint bármely más sötét gondolat. S csak egyetlen egy kérdés villan fel az összes többi helyén. Hogyan lesz ezek után?

- Dwight – lehelem nevét rekedten, alig hallhatóan.

- Ne sírj, kérlek – ringat karjai között, figyelmen kívül hagyva próbálkozásom a beszélgetésre.

- Anya – fúrom arcom a vállába, teljesen eláztatva a blúzát. – Dwight – ejtem ki ismét a nevét, keservesen felzokogva.

- Még mindig alszik, kicsim. Semmi gond – adja meg az ismert választ, melyet már hetek óta hajtogat, akár hányszor ilyen lelkiállapotba kerülök.

- Nem alszik. Kómában van és az én hibám – találom meg rekedtes hangom, hevesen ingatva fejem az ölelésében.

- Nem a te hibád, Payton. Csak egy szerencsétlen pillanat tehet az egészről és nem te. Ne okold magad feleslegesen, mert megint kórházba kerülsz – csitítgat, az utóbbi esetre célozva, mikor orvost kellett hívni, hogy benyugtatózzon az érzelmileg kilengő állapotomat stabilizálva.

- Látni akarom, anyu. Be kell hozzá mennem – szipogom, könnyes szemeim emelve rá.

- Nem hiszem, hogy jót tenne az állapotodnak, szívem – ingatja fejét ellenkezően.

Kétségbeesetten pislogok rá, a tekintetemmel könyörögve, hogy vigyen hozzá. Szükségem van rá, hogy lássam. Tudnom kell, mennyi az esélye annak, hogy valaha felébred. Látnom kell őt újra. A szívem húz hozzá és képtelen vagyok ellentmondani neki, bármekkora fájdalmat is fog okozni a látvány.