Darabokra törve

2. fejezet

A bejárati ajtó kattanása a szívembe mar. Fájdalom tölti el a mellkasom, amiért ott kellett hagynom a kórházat. Az éjszakai nővér tessékelt ki minket a kórteremből, a látogatási idő végére hivatkozva. Hiába ellenkeztem. Kitolt az ajtón. Még elbúcsúzni sem hagyott.

A küszöbön átlépve, erőt vesz rajtam a magány. Üresnek érzem magam.

- Payton, kicsim – ejti vállamra kézfejét édesanyám, hogy felhívja magára a figyelmem. – Szeretnéd, ha itt tölteném veled az estét? Maradok, ha úgy érzed, kell egy kis támogatás a délután után.

- Csinálsz mályvacukros kakaót? – szipogom, lebiggyedő ajkaimmal formálva a szavakat.

- Mire letussolsz, már az ágyadban vár rád gőzölögve – simít végig arcomon, gyengéd anyai szeretet árasztatva magából.

Lágyan elmosolyodom. Bronzbarna szemeibe mélyedek. A sötét színekben úszó íriszéből megannyi érzelem árad felém, melyek jólesően lengnek körbe. A mellkasomat sújtó nyomás elenged. Levegőhöz jutok.

Megszakítom a pillanatot. Kiszakadok a meghitt közelségből. Lassú léptekkel haladok a lépcsőig. Kótyagosan araszolok felfelé a fokokon. A fürdőszoba ajtaján belépve felsóhajtok. Szemeim a fürdőkád mellé szerelt polcra siklanak. Egyből kiszúrom sötétkék flakonos tusfürdőjét. Illata mindig körbeölelt, mikor a zuhanyzást követően bebújt mellém az ágyba és szorosan magához vont.

Egy könnycsepp gördül le a szemem sarkából. Kínzó lassúsággal folyik végig az arcom mentén. A kövezetre hullik.

Fájdalom jár át. Az a gyötrő fajta, mely egy pillanatra sem hagy nyugtot. Érezteti veled, mennyire sivár az életed. Mennyire kegyetlen a sors. Mennyire fáj a gondolat, hogy a szeretett személy, akiért az életedet is képes lennél feladni, nem lehet veled, bármennyire is szeretnéd.

A torkom elszorul. Alig kapok levegőt. Szemeim szorosan zárom össze, hogy enyhítsek a szívemet mardosó érzésen. Aztán erőt veszek magamon és szembe nézek a pillanattal.

A zuhanykabinhoz lépek. Magamra aggatott ruháim egyesével hullnak a kövezetre. Megnyitom a csapot. Beállok a fülkébe. Hagyom, hogy a forró víz lemossa rólam mindazt, amit szeretnék meg nem történté nyilvánítani.

A gondolataimba merülök. Alig érzékelem az időt. Már csak arra eszmélek fel, hogy a víz egyre langyosabbá válik. Ezért kilépek a zuhanyrózsa vízsugara alól.

Egy törülközőt tekerek magam köré, hogy elhagyhassam a helyiséget. A nagy hálószoba felé veszem az irányt. A gardróbból előkeresek egy alváshoz alkalmas ruhadarabot, amit magamra öltök. Az ágyra pillantok. Lehunyom szemeim és felsóhajtok.

- Payton? – hangzik fel édesanyám hangja az ajtóból. – Hogy érzed magad? – érdeklődik aggódva.

- Ahogy ilyen helyzetben érezhetem magam – pillantok rá.

- Szeretnél beszélni róla?

- Nem túlzottan – harapok az alsó ajkamba. – De jól esne egy kis alvás – hunyom le szemeim egy pillanatra.

- Ez esetben, pihenj le, édesem – terel a hatalmas franciaágyhoz. - Itt a mályvacukros kakaód is – takar be, mielőtt a kezembe adná a finomságot, mely kisgyerekként nagy segítséget nyújtott az elalvásban.

- Köszönöm, anya – pillantok rá az összes iránta érzett szeretetem sugározva felé.

- Ezért vagyok, kedvesem, hogy mindig jelen legyek, ha szükséged lenne egy anyai támogatásra – simít végig a hajamon.