A lilaakác csapdájában. [Kimetsu no Yaiba ff.]

Prologue

Eső.
Gyűlölöm az esőt.
Gyűlölöm, mivel hideg.
Gyűlölöm, mivel mikor esik mindenki bús és szomorú.
Gyűlölöm, mert azt juttatja eszembe, hogy az égiek szomorúak amiért valamit rosszul teszünk ebben a világban.
Ez a világ így nem jó. Ezt mondja minden egyes ember, akivel találkozom. Szüleim is így vélekednek. De én nem akarok egy olyan világban élni, ahol mindig félelemben, rettegésben és szomorúságban kell túl élni az évek múlását.
Nem akarok szenvedni.
Nem akarok szenvedni, de szenvedek.
Szenvedek, mert gyenge vagyok.
Szenvedek, mert tehetetlen vagyok.
Szenvedek, mert ember vagyok. 

      Most is esik az eső. Esik és esik. Az esőcseppek szűntelenül hullanak alá az égből és oszlanak szét a talajon. A házban vagyok és nézem az esőt. Hallgatom a csendes, de mégis zajos zuhogást. Kinézek és embereket látok az utcán sétálni. Sokuknál van esernyő, de vannak olyanok is, akiknél nincsen és sietnek. Sietnek, hogy minél előbb fedél alá kerüljenek, nehogy átáztassa őket az esőcseppek végtelen hullása. Én is egy vagyok közülük. Néha irigylem azokat, akiknél van esernyő, akik bármikor felvonhatnak egy védelmet a cseppek ellen amikor az égben sírnak. Nem kell magukon érezniük azt a szomorúságot, ami fentről száll alájuk. Nem kell magukon cipelniük a terhet, amit a világban tett rossz dolgok váltanak ki, amiért az égiek sírnak. 

      Az eső csendes, mégis hangja képes betölteni elmém legkisebb zugait is. Elviselem, várok. Várok arra, hogy végre elálljon, hogy nyugodtan tudjak zuhanni. Zuhanni, akár csak az a csepp, amely most kézfejemre hull. Fel nézek a mennyezetre és egy kisebb repedést látok. Azon keresztül folynak le lassan a cseppek. De nem ez az egyetlen. Ezen a házon meglátszik az idő nyoma. A falakon, a plafonon repedések futnak végig. Az ajtó nehezen nyílik, mivel a fát az idő öregíti, ahogy minden mást is. Ez a viskószerű építmény már évtizedeket élt át. Évtizedeken keresztül nyújtott otthont az embereknek, küzdött meg az égi katasztrófákkal és állta az eső terhét. 

      Mostanra azonban ez már nem olyan egyszerű a számára. Egyszer össze fog omlani, mivel nem bírja majd tovább az eső súlyát. Most is hallom, ahogy a cseppek a tetőre hullanak erős, mégis tompa hangon, mintha valaki folyamatosan dörömbölne rajta. Hallom, hogy az ajtó nehezen tolódik jobbra-balra. Édesapám hazatért. Minden nap ugyanakkor ér haza, nem számít, hogy esik, vagy ha fúj. Még napnyugta előtt. Akkor is időben térne haza ha egy nagy erejű zápor söpörne végig a környéken. Az eső nem állítja meg, pedig esernyője nincs. Még ha meg is fázik, át is ázik, akkor is hazatér hozzánk, mivel fontosak vagyunk a számára. Édesanyám, drága kisöcsém és én is. Egy család vagyunk, de mégsem érzem azt, hogy így is élnénk. Egészen azóta, hogy éjszaka kezdtek eltűnni a falusiak. 

      Senki nem tudja, miért, senki nem tudja, hogyan. Senki nem tud semmit sem pontosan. Vagy csak nem érdekli őket, mivel számukra ez a világ romlott és megszokott, hogy ha rossz dolgok történnek. Senki nem lehet boldog. Ez a világ már csak ilyen. Ez a negatív, pesszimista és boldogtalan gondolkodásmód az, amiért megvetem az embereket, egyben magamat is. Hiába próbálok másra gondolni, hiába próbálok nem rájuk figyelni, rám ragad ez a rossz szokás. Néha azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, bárcsak nem élnék, mivel akkor a gondok, a keserű fájdalom és a szomorúság mind megszűnne. Akkor nem nyomná a vállamat az eső terhe. Ahogy naponta sétálok a falu utcáin, az ott hallható halk suttogások, beszélgetések tengerében meghallok egy szót.

      Démonok. Léteznek egyáltalán? Sokan azt mondják, hogy nem, de vannak, akik szerint igen. Ha nem léteznek, miért beszélnek róluk? Ha léteznek, látta már valaki őket? Nekik milyennek látszik a világ? Boldog, vagy olyan, amilyennek az emberek látják? Úgy hallottam, számukra a Nap halálos. De mi van az esővel? Amikor esik az eső, az ő vállukra is rá nehezedik az a teher, amiért mi, emberek, vagyunk a felelősek? Érzik-e azt, hogy az égiek sírnak amikor elered az eső? Sírnak-e ők is a mi hibáink miatt? Ők is egykor emberek voltak, mégis emberekre támadnak és emberek húsa és vére csillapítja éhségüket. Vajon ez azért van, mert újra emberek akarnak lenni? Úgy gondolják, hogy ha elég embert falnak fel, ők is újra emberek lehetnek? Valószínűleg nem. Ez lehetetlen. Ha egyszer elszakadsz az emberiségtől, nem térhetsz oda vissza. Főleg nem akkor, ha már öltél embereket.

      Mivel a démonok csak este jelennek meg, a falusiak úgy gondolják, hogy az éjszaka kint portyázó embereket támadják meg és falják fel őket miután végeztek velük. Milyen lehet általuk meghalni? Fájdalmas, szörnyűséges, vagy inkább felemelő, megváltó? Milyen érzés lehet megszabadulni a világ és az emberek terhétől ha egy már nem ember szabadít fel alóla? Mi történik miután fefal? Lelked végre nyugalomra lelhet, vagy a démon testébe zárva kell továbbra is a világ terhét cipelned? Erre senki sem tudja a választ. Senki sem tudja, mivel a holtak nem térhetnek vissza.

      Bárcsak el állna az eső. Még mindig esik és hull. Mindjárt itt az éj és mindenkinek kész a vacsora. Nekünk, mivel édesanyám hivat, és nekik, mivel még mindig látok embert, ki a sötét utcákon halad. Az éj leple alatt nem látod az esőt, csak hallod és csak azt hallod. Az eső hangja elnyom minden más zajt. A démonok az esőben hangtalanok. Megtanultak elrejtőzni az eső hangjaiban. Amikor a cseppek a tetőn dörömbölnek, ők a talajon lépnek. Áldozataik sikolyait elnyomja a mennydörgés és a villámlás ideje alatt eltűnnek, mivel akkor senki sem szeret kinézni.

      Nem figyelek édesanyám hangjára, csak nézek ki az ablakon és hallgatom az esőt. A házak tetejére aggatott lámpások adják azt a csekély fényt, amivel az utcákat lehet látni. Egy lélek sincs az utcákon. Hallom édesanyám hangját már sokadszorra és fel akarok kelni, de megtorpanok. Megtorpanok, mert meglepődöm, szinte rettegek. Az esőt hallom és lépteket. Valaki sétál az utcán az esőben. A gyér világítás csak arra elég, hogy ki vegyem a személy körvonalait a sötétben. Nincs nála esernyő. Lassan teszi meg lépteit. Minél inkább közeledik a házunk felé, annál kevésbé hallom az esőt. Léptei hangosabbak.

      Már annyira közel van, hogy hallom a lépteit visszhangozni a fülemben. Érzem a jelenlétét. Ahogy megpillantom a házunk előtt, testem összes izma megfeszül. A házunkra akasztott lámpás gyér fénye megvilágítja arcát. Lassan felém fordul és a szemembe néz vérvörös szemeivel, amelyek elrettentenek. Agyarai kilátszódnak felső ajka alatt, amin valakinek a friss vére folyik le. Látom tekintetében a gyilkolási vágyat. A vágyat arra, hogy kiragadjon a házból és felfaljon, ezzel teljesen ehhez a világhoz láncolva engem.

      El akarok menni innen. El akarok menni oda, ahol az emberek még boldogan tekintenek a világra. El akarok menekülni ebből a romlott világból.

---

Helló. Ez egy Kimetsu no Yaiba fanfiction. Remélem, felkeltette az érdeklődésedet és tetszeni fog. Hamarosan jövök az első résszel. :)