A lilaakác csapdájában. [Kimetsu no Yaiba ff.]

Chapter 2

- Keiji... - mondom halkan. 

Nem hiszem el. Nem hiszem el, ami előttem történik. Ez a démon előttem nem lehet Keiji. Elmém ezt mondja nekem, szívem azonban mást súg. Ő itt Keiji. Más nem lehet. Arcán a színek lehet, hogy mások, de attól még ugyanolyan, mint régen. Ráadásul azt a gyűrűt sem akárki viselheti. Sokáig vártam arra, hogy megkérje a kezem, de nem gondoltam volna, hogy valaha így fogom őt látni a gyűrűvel. Szívem összetört, romokban van. Életem egyetlen szerelme démonná változott és lemészárolta a családomat. Mi lehetne még ennél is rosszabb? Az, ha engem is meg akar ölni. Lassan felém közeledik, mire én hátrálok. Szívem a torkomban dobog, majd' kiesik. 

- Keiji... Ne... Kérlek, ne... - hangom remeg. 

Oly halk, hogy nem tudom eldönteni, hogy csak a képzeletemben, vagy a valóságban is kimondtam-e ezeket a szavakat. Testem remeg, rettegek. Nem tudom, mit tegyek. Lábaim könyörögnek, hogy fussak el, meneküljek. Szívem azt kiáltja, bocsássak meg. 

      Mit? Mondd, mit kéne megbocsátanom? Azt, amit Keiji tett? Nem tehette ezt saját akaratából, nem igaz? Nem válhatott saját magától démonná. Hogyan? Miért? 

Fejemben kérdések káosza uralkodik. Nem tudom, mi történhetett Keiji-vel. Nem tudom, hogy ki tette. Nem tudom, miért tette. 

Keiji megállt. Nem jön tovább felém. Arcára tiszta zavarodottság van festve. Nem ért valamit. Nem érti, hogy mi történik. Most már tényleg lehet rajta látni, hogy ő az én Keiji-m. Mindig, mikor nem ért valamit, a jobb füle melletti egyik hajtincset megfogja, majd mutató és hüvelyk ujjai közt morzsolja, csavargatja. Legszívesebben magamhoz ölelném és a mellkasának dőlve sírnám ki neki az összes bánatot, amit a szívemben érzek. De sajnos ez nem történhet meg. Már nem. Nem értem, hogy miért nem akar megölni. Lehet, hogy már tele van és nem kell neki mára több. Lehet, hogy csak azt várja, mikor jön el a megfelelő alkalom, hogy elkapjon és felfaljon. 

Érzem. Érzem a különbséget az emberi és a démoni Keiji között. A jelenléte alapjaiban megváltozott és lehet érezni benne az erőt. Az erőt, hogy öljön. Az erőt, hogy bárkit legyőzzön. Gondolkozik, nem figyel. Itt az esélyem. Megfordulok és futok. Futok sebesen, különben meghalok. Futok át a falun. Nem érzem. Nem érzem, hogy jön utánam. A házak csendesek, szinte üresek. Nem tudom, hogy van-e bennük még élet. Nem tudom, hogy mi történt amíg én a fa alatt aludtam. Azt kívánom, bárcsak ne hagytam volna el a falut. De tényleg jobb lett volna? Lehet, hogy akkor mostanra és is halott lennék, mint az egész falu.

Házak. Nézem a mellettem elsuhanó házakat. A kedves szomszédét, aki mindig adott nekem és Sota-nak édességet ahányszor át mentünk neki segíteni. Sota. A favágó háza. Édesapámnak jó barátja volt annak a háznak a lakója. Kereskedők, kedves szomszédok, barátok házait hagyom el magam mellett és az emlékek ellepnek. Hamarosan elérem a falu végét és Keiji még mindig nem jelent meg. Félek, rettegek. Rettegek attól, hogy hirtelen a semmiből meg fog jelenni előttem és elveszi az életem. Keiji-ék háza előtt szépen fel van seperve a talaj. A nagymamája, kivel ma még beszélgettem is, mostanra halott. Mindenki halott.

Futok és futok. Egy pillanatra meg nem állok. A késő esti szél kap fel és visz. Hideg, de ez segít abban, hogy össze ne essek. Ébren tart. Arcomon folynak le a könnyek és Keiji még mindig nem követ. Kiérek a faluból és örök búcsút intek mindenkitől. Bár tudom, hogy ha most el jön számomra a vég, talán újra együtt lehetnénk. Futok és levegőt nem kapok. Határaimon vagyok. Keiji nem követ. Nem követ, pedig lenne rá oka. 

      Ennyire fontos neki az, hogy felfalja a családomat mielőtt utánam ered? Ennyire ide akarja láncolni a lelküket ehhez a romlott földhöz?