A lilaakác csapdájában. [Kimetsu no Yaiba ff.]

Chapter 5

Hideg van. Fázom. Sétálok a hideg szélben. A Natagumo Hegyen lefogtak, leütöttek és valamilyen bénító folyadékot adtak be nekem, amitől az érzékszerveim jelentősen eltompultak. Nem érzek semmit. Nem látok semmit. Alig hallok valamit. Mikor magamhoz térek, mondják, hogy indulunk. A kezem meg van kötve, de csak annyira, hogy tudjam még tartani az ernyőt a fejem felett. Lassan haladunk. Nehezen ugyan, de hallom a körülöttem lévő emberek hangját. Érzem, hogy a Nap lassan feljön, mivel a talaj kezd felmelegedni. Érzem, hogy az emberek között a feszültség kezd apadni. Nem tudom, merre megyünk. Érzékeim tompák és nem akarnak működni. 

      Meg fogok halni.

Ez az egy gondolat tölti be elmém minden zugát. Meg fogok halni, mert embereket öltem. Meg fogok halni, mert démon vagyok. Meg fogok halni és nem tehetek ellene semmit. Nem akarok meghalni. Nem akarok meghalni, de az ítélet nem tőlem függ. Az egyetlen személy, aki most ítéletet mondhat felettem, az Ubuyashiki Kagaya. Az a személy, akit meg kell ölnöm Muzan-sama parancsára. 

      Milyen szórakoztató. Elég lenne most kimondanom a jelen lévők előtt Muzan-sama nevét és akkor végre megszabadulnék ettől a szenvedéstől. De nem szabad biztosnak hinnem ezt. Meg van arra a lehetőség, hogy Muzan-sama gondolt erre és ha kimondom hangosan a nevét, nem történik semmi. 

- Kicsit gyorsabban, ha lehet! Mindjárt megérkezünk! - hallom meg valakinek a hangját és a gyorsító lépteket körülöttem, mire én is felgyorsítom lépteimet. 

Egy különös illat éri el orromat. Lilaakác. A démonok utálják a lilaakácot, de engem valamiért nem taszít az illata. Mivel érzem az illatát, így biztosra tudom, hogy az információ, miszerint mindjárt megérkezünk a Kisatsutai főhadiszállására, igaz. Testem remeg a félelemtől és az izgatottságtól. Félek, mivel hamarosan biztosan a fejemet veszik. Azonban izgatott is vagyok, mivel én leszek az egyik az első démonok közül, akik eljutnak a Kisatsutai főhadiszállására élve. Azonban az még mindig aggaszt, hogy így Muzan-sama meg fogja tudni a főhadiszállás pontos elhelyezkedését, de nem tudom miért. Talán azért, mert ők itt mind emberek. Emberek, akiket nem akarok megölni, vagy nem akarom, hogy megöljék. Nem akarok több embernek ártani. 

Új helyre érkeztünk. A talpam alatt köves út és körülöttem lilaakác fák. Felemelem a fejem, hogy lássam, mi van előttem. Egy hatalmas birtokra érkezünk, aminek elképesztő kertje van és középen egy nagy nemesi házzal. A ház előtt térdre kényszerítenek és mellém fektetik le az eszméletlen Tanjirou-t, majd, négy ember kivételével, mindenki távozik. A két Hashira és egy nő és egy férfi marad itt a Kakushi-ból. (Eltakarító Alakulat) Hirtelen másik öt Hashira jelenik meg, de így sem teljes a létszámuk. Mivel a látásom még nem tért vissza teljesen, így nem tudom őket megfigyelni. Váratlanul a férfi, aki Tanjirou-t fogta le, megszólalt.

- Kelj fel... Felkelni! Álomszuszék... Gyerünk már! Meddig akarsz még aludni?! Kell már fel végre! - kiáltja, mire Tanjirou felriad.

- A Hashira-k megérkeztek! - szólal meg a nő is, aki pedig mellettem van. Tanjirou elveszettnek látszik. Nem is csoda, hiszen fogalma sincsen, hol van.

- Ez a Kisatsutai főhadiszállása. Jelenleg épp egy tárgyalás alatt állsz, Kamado Tanjirou-kun. - hang alapján arra következtetek, hogy most a Rovar Hashira szólalt meg, mintha csak olvasott volna Tanjirou gondolataiban, amik biztosan az arcára vannak írva. 

- Szóval ez az a démonölő, aki szabályt szegett? Nem kell ide tárgyalás! Lefejezzük a démonnal együtt, akivel utazik! - szólal meg egy másik Hashira. Hallás alapján egy fiatal férfi és a kisugárzása alapján a Láng Hashira-nak tippelném. 

- Az rá ér! Engem inkább az érdekel, hogy ez a démon tényleg a Hoshi-e, vagy nem. El sem hiszem, ha tényleg az. Hiszen olyan könnyen elkaptátok. Ráadásul Tomioka is megszegte a szabályokat! Fáj a fejem amiért ő nincs megkötözve. - szólal meg egy másik férfi távolabb a többi Hashira-tól. Ő biztosan a Kígyó Hashira. Most úrrá törne rajtam a félelem, de mégsem. Ha arra gondolok, hogy véget vethetnek a szenvedésemnek, megkönnyebbülök.